Örökség

Ha pénzben kellene kifejezni, alig örököltünk valamit a szüleinktől, de azt a keveset is nagy becsben tartjuk. Kaptunk helyette gondoskodást gyermekkorunkban, taníttatást a legcsóróbb években, hogy felnőve megálljunk a magunk lábán. A mesés családi örökség nyomasztó terhe soha nem csábított és nem is fenyegetett bennünket. Egészen addig, míg idős édesanyámat fel nem hívta egy pár hónapja a húga, hogy kinéz még az élő testvéreknek egy kis örökség a nagypapa földje után. Ha minden jogosult örököst számba vesznek, családtagonként alig több mint százezer forintnyi összegről lenne szó. Nem éltük bele magunkat a hirtelen gyarapodásba. 
A kért személyes iratokat időben elpostáztuk tértivevényesen, már ha érti még valaki e szó jelentését. Hónapok óta várunk az örökségre. Elterveztük, tűzifát veszünk belőle, és bontunk egy üveg pezsgőt is, elvégre kilencvenedik évében járó anyám első és vélhetően utolsó örökségéről van szó. 
A napokban aztán jött egy hivatalos papír, mely szerint jelenjen meg Szolnokon október 3-án délután egy órakor a közjegyző hivatali helyiségében. Vigye magával okiratait, és hetvenezer forint eljárási költséget. Az ok egyszerű, az örökhagyók után végintézkedés nem maradt, így ha tudomása lenne róla, anyámnak kellene ezt igazolni. Ekkor mondtam, elég. Kenjék a hajukra az örökséget a hivatalnokok. Jó anyám csak annyit kérdezett: mi van, ha ezért is megbüntetnek? 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)