A kert

Fura ez az idei ősz. Túlságosan meleg. Ilyentájt az ember a hűvösebb reggeleken, estéken behúzódni vágyik, elcsendesedni, lelassulni, készülni a tél tisztító, fagyos, fehér szépségére.  Idén nehezebben megy a ráhangolódás. Október végét írjuk, melegen süt a nap, hőmérsékleti rekordok dőlnek meg, fejfájósan indulnak a reggelek. 

Csak azt érzem, hogy kizökkentünk valami megszokottból, otthonosból. Tanult barátaim hívták rá fel a figyelmem, hogy ültessek fügefát, és próbálkozzak a citrusfélékkel is, mert hamarosan ezek a növényi kultúrák lesznek a befutók a honi tájon. Ültettem.

Figyelem a kertemben felbukkanó változásokat, s látom, hogy valami nem stimmel. Harmadik éve, hogy gyönyörű diófánk már nem ad egészséges termést. Apánk ültette, a legjobb, legellenállóbb fajtából, évtizedekkel ezelőtt. 

Idén először nem én gyűjtögetem, törögetem a családnak a karácsonyi bejglibe valót.  Meg kell majd valahol ezt is venni, mint minden mást.

Persze hozadéka is van a hosszúra nyúlt ősznek.  A gázóra alig rezdül, a fogyasztás az előző évekhez képest elenyésző.

A törvény azért törvény marad. Legyen bármilyen langymeleg az október, a fák tudják a dolgukat, pőrére vetkőznek, és készülnek a téli álomra. 

Az ember számára marad a feladat, a lombot elseperni, a kerteket letakarítani, a földet felásni, jövő évi ültetést tervezni.

Hogy van-e értelme mindennek? A fák sem kérdik meg.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)