Egykori katonatisztek elhallgatott családi titkait fedték fel Szilvásváradon

Szebenyi István Elnémított sorsok című kötetét mutatták be hétfőn este Szilvásváradon, az Állami Ménesgazdaság igazgatósági épületében. Cseri Dávid igazgató köszöntőjében kiemelte, a szilvásváradi lipicai ménes létezése és genetikai sokfélesége kész csoda, hiszen a második világháború után az amerikaiak elvitték a bábolnai lipicai állomány felét. Az 1580. óta létező kultúrlófajta része a hadtörténelemnek, a napóleoni háborúban, majd azt követően a második világháborúig minden fegyveres konfliktusban részt vett. A méneseket jellemzően katonatisztek irányították, a kommunista hatalomátvétel után azonban leváltották őket. Abonyi László is katonatiszt volt, a ménes Csipkéskútra költöztetése neki felérhetett egy száműzetéssel. Ugyanakkor túl jó munkát végzett, így aztán Bugacra, majd más ménesekhez irányították. Cseri Dávid kiemelte, tanulni kell az elődök hibáiból, ezért is kellenek az ilyen könyvek és hazafiak, a korábbi értékrendet szem előtt tartva tenni azért, hogy a magyar lótenyésztés és lósport arra a polcra kerüljön a világban, ahová való.

Babucs Zoltán hadtörténész, muzeológus három ember sorsát idézte föl az eseményen. Elsőként Francia Kiss Mihályét, aki katonaként szolgált, majd a Rongyos Gárda tagjaként részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben. Babucs szerint az orgoványi vérengzésekor nem volt jelen, a bíróság fölmentette a vádak alól. Ugyanakkor akkori tevékenységéért az 1946-47-ben folyt perben távollétében halálra ítélték. 1956-ig álnéven élt, a forradalom idején fölfedte magát, 1957-ben följelentették, elfogták, majd kivégezték. A családja 1994-ben perújrafelvételt kért, de nem rehabilitálták. Nevét eltüntették a 301-es parcella márványtáblájáról.

Bilnitzer Ernőt, a rohampápát Babucs szerint háborús bűnösként elítélték, 1956. márciusában szabadult, de odabent megdolgozták, beszervezték és utána egykori társairól jelentéseket írt. Nem volt lakása, 1962-ben önmagát jelentette föl, hogy tartja a kapcsolatot a nyugati emigrációban élő magyar tisztekkel, de nem találták ennek nyomát. Így harcolt ki magának lakást és nyugdíjat.

Babucs ezután nagyapja, Tóth Mihály sorsát ismertette, aki szintén harcolt a második világháborúban, egy napra szovjet hadifogságba esett, majd fél évébe telt, míg Hevesvezekénybe Gyuláról hazaért. 1946-ban B-listára került, majd teherautó sofőrként dolgozott, 1956-ban részt vett a Sztálin szobor ledöntésében. 1959-ben tisztázatlan körülmények között halt meg, 38 éves korában leesett a székről és elhunyt.

A könyv kapcsán az egyik szereplő, Bakay Szilárd altábornagy dédunokája, Halász András idézte föl a család kutatásait dédnagyapja haláláról. Mint mondta, Bakay vonakodva vállalta el a kijevi megszálló magyar csapatok parancsnokságát, és a szovjet iratok szerint bírósági eljárásban tisztázódott, hogy nem felelős az ott elkövetett bűncselekményekért. Budapest városparancsnoka volt, amellett a német megszállás előtt ellenállási tervet dolgozott ki, de parancsot kapott, hogy ne tartóztassa föl a német csapatokat. A kiugrási kísérletkor elrabolták, Mauthausenbe vitték, ahonnan az amerikaiak hazaengedték. Ezután folytattak le vele szemben eljárást a szovjetek és a magyar népbíróság is, és felmentették. Nyugállományba vonult, de 1946 márciusában valószínűleg magyar megrendelésre a szovjetek elrabolták, bebörtönözték és golyó általi halálra ítélték. Sopronkőhidán végezték ki 1947-ben, de nem tudják, hol nyugszik. Halász elmondta, nagyapja nem kutatott dédnagyapja halála nyomán. Ezt az édesanyja tette meg és kikérték az orosz levéltárak anyagait is, kaptak például a periratokat is, de nem tudni, miért ítélték el Magyarországon és mi történt pontosan a börtönben. Kicsempészett üzenetek nyomán csak néhány dolgot tudnak azokról az időkről. A rendszerváltás után a magyar és szovjet hatóságok is rehabilitálták.

Szebenyi István szerző, amatőr hadszíntérkutató, aki arról is híres, hogy ő a móri bankrablás bizonyítékainak megtalálója, a kötet bemutatóján elmondta, nagyon sok családban vannak olyan történetek, amelyekről évtizedeken keresztül nem beszélhettek. Neki is volt ilyen a nagyapjáról, amelyet, hogy ne menjen feledésbe, lejegyezte. Érdemes így megőrizni ezeket az életutakat az utókornak, ezért vágott bele a könyv megírásába. Az írással ki is tudják adni bánatukat az utódok. Többen jelentkeztek nála családi történetekkel, mivel ezek egy része nem készült el időre, így ezek kimaradtak a könyvből, de egy második könyv is összejöhet. Bízik abban, hogy az akkori idők nem térnek vissza.

Prezentációjában bemutatta az ország világháborús veszteségeit, a megtorlás éveit. Mint mondta, színpadias kirakatperekben ítéltek halálra embereket, végeztek ki jól képzett tiszteket. Kiemelte, a budapesti népbíróság több mint 230 halálos ítéletet hozott 1947-ig, ebből 160-at hajtottak végre 1948-ig. A könyvben az 1956. utáni megtorlások is helyet kaptak, valamint a Rákosi-korszak koncepciós pereit, azok elszenvedőit és elkövetőit is bemutatják, a bírókat, ügyészeket, illetve az ítéleteket végrehajtó bírót is.

Babucs Zoltán hozzátette, Budán még dörögtek a fegyverek, amikor a megtorlás Pesten elkezdődött. Szerinte sok katonatiszt maradhatott a honvédség kötelékében a háború után, amíg átadták tapasztalataikat a fiataloknak, majd megszabadultak tőlük. Voltak jogtalan lefokozások már 1946-ban, majd 1957-59 között újabb lefokozási hullám indult, amely azokat érintette, akik szolgáltak Horthy hadseregében. Szerinte nem tudni, 1956. miatt hány embert érintett a megtorlás, mert sokakat köztörvényesként ítéltek el, rájuk nem vonatkozott az USA által kért amnesztia.

Kérdésekre adott válaszként elhangzott, a koncepciós perekre a szovjet minta miatt volt szükség, illetve az is, hogy a kommunista ideológia fokozatosan lett elfogadott, de sokan nem hittek benne. A szovjet megszállási övezet minden országában hasonlóan zajlott a megtorlás és a hadseregek lefejezése, a CSEKÁ-nak 42 pontból álló megszállási forgatókönyve volt. Lengyelországban eleinte azért végeztek ki kevés tisztet, mert már előtte Katynnál elvégezték ezt a munkát a szovjetek.