Isten malmai

Ha a selypi ipari múlt szóba kerül, akkor jószerivel ma már csak a nosztalgiázás marad. Még szerencse, hogy van mire emlékezni a rohamosan fogyatkozó keveseknek, hiszen a jelenben egyre kevesebb tér marad a kutakodásra. Ami marad, abban sem sok a köszönet. Isten malmai, ha lassan is, de őrölnek. 
A hajdani cukorgyárat és a cementgyárat már eltakarta a por, a kifejezésnek nemcsak az átvitt értelmében. Negyedszázada, hogy nincsenek már, „elózdiasítva” a medence egykor volt fényét; a pislákolást mostanra már csak a Zsófia Malom őrzi úgy-ahogy, ha nem is az őrlőgépek morajával, de legalább a küllemével. 
Ám hogy meddig még, az nem tudható. A helyi ipar utolsó történelmi pillérét ugyanis árusítják. Nem az eredeti rendeltetése szerint, hanem raktárépületként kínálva, ami kis túlzással olyasmi, mintha egy oldtimer Ferrari-kasztnit tyúkketrecként próbálnánk meg hasznosítani. Persze, még mindig jobb, mintha a rozsda enné meg. 
Annál bizony ezerszer jobb – érvelhetnénk, látva, hogy mi is lett a másik két tartópillérből. Romhalmaz jobbra, romhalmaz balra, némi azbesztmaradvánnyal és düledező kerítésekkel. Ha a malom is erre a sorsra jutna, akkor alighanem az egész városrészre ráhúzhatnánk a vizes lepedőt. 
Drukkolok az eladónak, a vevőnek is, bízva abban, hogy utóbbi nem vaskereskedő lesz, hanem – ha mindenképpen választani kell – mondjuk, tyúktenyésztő. Enyhe túlzással. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)