Munkakedv

Főként reggelente előfordul, hogy az ember ízlelgeti a szót: munkakedv. Ez már önmagában is fájdalmas, az pedig még inkább, ha nem jön ki jól a matek. Márpedig sokszor nem jön ki jól: hol a hányados hiányzik, hol a hó végi egyenleg okoz csalódást, de nálam például már az első lépés, a kockás füzet megtalálása is egyre problémásabb. 

Ez még aligha demencia – legalábbis remélem –, inkább a rutinba belefáradt nyűglődés tünete. Hatvan év felett az ember bogarassá válik, hajlamos arra, hogy az alanyt és az állítmányt keresse ott is, ahol már a központozás is úri huncutság. Így ha valaki azzal áll elém, hogy munkakedv, rezignáltan kurblizom be magamban a motort; szerencsére önjáró, pörögjön, amíg csak van fordulatszám. Közben azért – mily szerencse! – recsegő hajtóművem fogaskerekei is dolgoznak még. Igaz, egyre zártabb világba repítenek, olyan belső valóságba, ahol kiélhetem látens hajlamaimat. 

Egy-egy könyv, mind ritkább, ezért megbecsülendő beszélgetések a kocsmateraszon, a velem együtt öregecskedő régi lányok barátivá nemesült ölelése: erőt adnak, hogy a párhuzamok a végtelenben se találkozzanak. Persze, a kifejezést, hogy munkakedv, eközben sem feledhetem. Lehet, hogy a rock and rollhoz túl öreg vagyok már, de a nyugdíjhoz még eléggé fiatal. Megpróbálom hát megkeresni a közös nevezőt, s ha idáig eljutottatok e sorok olvasásában, alighanem ti magatok is így vagytok ezzel.