Behavazódtunk

Behavazódni jó. Látni az ablakból, hogy hirtelen hatalmas pelyhekben hullani kezd a hó, gyönyörű élmény. Aki otthon van, fűtött szobában, annak csak a függönyt kell elhúzni, és nézni, nézni sokáig ezt a tüneményt. Egy óra elteltével jó felkászálódni, megkeresni a hólapátot, csizmát, füles sapkát húzni, és irány ki a szabadba. Járdát, lépcsőt takarítani, no meg nézni, ahogy a kutya boldogan hempereg körülötted ebben a különös, hideg, fehér matériában. 

A művelet után jó belépni a házba, a kandallóba lökni egy újabb fahasábot és nézni, nézni sokáig, ahogy lobban a tűz és izzik a parázs. Jó a korán sötétedő délután is, amikor az iskolából hazaigyekvő gyerekek kacagva hógolyóznak, kisvártatva szánkót húznak elő valahonnan, és boldogan siklanak a házad előtti enyhe lejtőn. 

Jó a havas tél. Szeretem. Még akkor is, ha tudom, hogy az úton lévők ilyenkor szokás szerint szidalmazzák az utak kezelőit. Elakadt autóbuszokról, falnak csapódó gépkocsikról szólnak a hírek. Fel nem szerelt téligumikról, rutintalan járművezetőkről, no meg ideges utasokról, akik nem tudják, hogy mikor érnek célba. 

Megtapasztaltam a tél minden kihívását, örömét, bánatát. Az első hóesés azonban mindig elvarázsol. Aki a tájban és a tájjal együtt él, annak hirtelen olyan csendes, tiszta és érthető lesz minden. A létezés öröme, az elmúlás természetessége, az újrakezdés reménye. Az első havas téli nap hasonlít egy fehér papírlaphoz. Rajtad múlik, hogy mit írsz rá. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Huszár Márk/Heves Megyei Hírlap)