Pankráció

Jöjj el, kedves Télapó! – éneklik a gyerekek, miközben még forog a körhinta, a lányom is rajta ülve nevet. A színpadon közben már beszél a Nagyszakállú, a Dobó tér csodálatos ün­nepi fényekben úszik. Az idill azonban kisvártatva kisebb horrorba torkollt. 

Amint megállt a körhinta, siettünk a színpadhoz. Nemcsak a lányom, de minden gyerek izgatott volt, siettek. A színpadhoz érve azonban legszívesebben visszafordultam volna a tömeget látva, de a lányom húzott oda. Reménykedtem, hogy majdcsak lehet látni is valamit, vagy hogy szép lassan mindenki sorra kerül. Aztán hátulról éreztem, hogy valaki belém könyököl, és odanéztem. Nyeltem egyet, mert már nem volt visszaút, tömeg volt mögöttünk is, és ez a tömeg lökött minket előre. A lányom panaszkodott, hogy nem lát semmit, így ölbe vettem, ami nem kis mutatvány volt a szűk helyen, és a kabátunk is csúszott, így még nehezebben tudtam tartani. Közben satuba szorulva próbáltunk levegőt kapni, előrejutni, de legalább lábon maradni. Újabb könyök érkezett, ezúttal az oldalamba, aztán egy koppantás a fejemen. Odanéztem, magas apuka törekszik előre. Lökés oldalról, a gyereket majdnem elejtem, ekkor a másik oldalról kedvesen megszólalt egy roma anyuka, hogy menjünk eléjük. Két nagyobb gyerekkel volt. Hálásan elfogadtam a felajánlást, nem volt kapacitásom arra, hogy szabadkozzak. Közben a két karom leszakadni készült a csúszós kabátban ölben kapaszkodó lányom súlya alatt. Letenni nem volt hely, nem is mertem, féltem, fellökik, eltapossák. 

Egy anyuka felemelt egy csizmát, kiabálva, hogy ki vesztette el. Olyan 4-5 éves gyerekre lehetett jó, akkora volt, mint a lányomé. Persze nem hallotta senki, őt meg éppen fellökték. Odébb elejtett kis kesztyűt tapostak az emberek. Sok gyerek már ekkor sírt. Nem láttak semmit a felnőttektől, akik rendületlenül tolakodtak, mintha Black Friday lenne. 

Szépíthetjük, de nem a gyerekek tolakodnak, hanem a felnőttek. A gyerekek türelmetlenkedtek, de nem voltak durvák, inkább kétségbeesettek, ijedtek az őket szorosan körülvevő, náluk nagyobbakból álló tömegben, ami sodort, lökött előre mindenkit. A Mikulás a türelem, jóság jelképe. De ez nem jóság, nem türelem, hanem pankráció a javából. Komolyan ezt kell tanítani a gyerekeinknek? Aztán meg veszekszünk rájuk, ha ők tolakodnak és türelmetlenek? 
Amikorra végre kimerülve a Mikulás elé jutottunk, a lányom arcán ragyogó öröm láttán csak sóhajtottam egyet. Megérte. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)