Harminchárom

Ballagok a fagyos patak mentén, társam a magány meg a hideg. Utóbbit nem szívelem, mert ilyen időben récékből is fagyos felhőként törne ki a hápogás, már ha mer itt még valaki hápogni, ugye, hiszen errefelé az nem divat, inkább nézzük inkább mi is, ahogy csendben úsznak a kacsák. 

Az április az én hónapom, nem a fagyos január. Olyankor már bimbó, rügy bomlik, megtelik minden illattal, a patak madarai bátran hápognak a parton a járókelőkre. Zöldülni még túl soká fog, hasít belém a gondolat, s nyomában a fájdalom, görcsbe merevedett gyomorral siratom a közelgő tavaszt. 

Délidőnél járhatok, de semmi vagyok, pedig a kikelet után itt a nyári forróság, aztán meg lehűti a kedélyeket az ősz, s a harmincháromból egykettőre harmincnégy lesz. Az pedig már csak egy ugrásra van a harmincöttől, onnan jól lehet látni a negyvenet. 

Rég bánt ez, igen, köszönöm, hogy kérdezed! Egy kósza gondolat volt, ami eleinte haloványan derengett, ott sem volt biztosan, de erősödött minden sóhajjal, az elbaltázott pillanatokkal. Később is fel-feltűnt elmosódott szellemként, de egyre élesebben, csak azért, hogy megrémítsen, de gyorsan el is illant. Most meg csak áll, néz és nevet, tudja, hogy el van vetve az összes rossz gondolat magja, meg a kocka is. 

Gubbasztok a korlát mellett és hívom a vadkacsákat, de másfelé néznek, pedig van nálam ennivaló. Nekik hoztam, de nem szabadna, legalábbis ezt mondják, akik értenek hozzá. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)