Ólomszív

Ha meséről van szó – márpedig gyakorló nagypapa lévén, ez mostanság egyre többször fordul elő nálunk –, sosem felejtem el megjegyezni, hogy mennyire nem kedvelem Hans Christian Andersen történeteit. Az ő világa ugyanis nem az én világom, egy szomorú mese ugyanis szerintem ne kérgesítse a gyerekek tiszta lelkét. 

Az erkölcsi mondanivalóval is óvatosan bánnék, ugyanis, ha a kicsik azt hallják, hogy a jó mindig diadalmaskodik, akkor bizony nagy pofonok érhetik őket a későbbiekben életükben. Nem azt mondom, hogy kizárólag negatív kimenetelű történetekkel kell traktálnunk őket, de nem árt, ha az ő szintjükön lábjegyzeteket fűzünk a mondandóhoz, például azt, hogy nem minden kerítés van kolbászból. 

Andersentől, mint utaltam rá, kifejezetten óvom az unokáimat; nem csupán azért, mert annak idején engem elborzasztott a rendíthetetlen ólomkatona meséje – a féllábú harcost a kisfiú tűzbe vetette, ahol az golyóvá olvadt, csak a szíve maradt épségben –, hanem azért is, mert rájöttem, hogy a rút kiskacsákból nem feltétlenül lesznek hattyúk. 

Különben is, nekem gyerekként csak műanyag katonák jutottak. Cowboyok, indiánok. Utóbbiakat rézbőrűeknek mondtuk, ez volt az elfogadott terminológia, de miután ezeket a dolgokat már nem tudom követni, inkább csendben maradok. Vagy – ha nincs választásom, úgy – elmesélem nekik Hófehérke és a hét testi fogyatékkal élő jó munkásember sztoriját.