Úton

Úton lenni jó. Sok kedves ismerősöm oszt meg csodálatos fotókat nagy utazásokról. Az egyikük két hete Indiában barangol, a másikuk Mexicóban üldögél a barátaival egy hangulatos étteremben, és élő muzsikát hallgat, a harmadikuk épp most haladt el egy indián falu mellett Kolumbiában. Minderről jobbára a közösségi platformokról értesülök, s valami jóleső melegség járja át a lelkemet. 

Néhány éve még irigykedve nézegettem ezeket a bejegyzéseket, ma már viszont csak csendben szorítok a nagyobb útra kelőknek, hogy ne essen bajuk, épségben érjenek haza, gyarapodjanak sok új élménnyel. Már nincs bennem keserűség, hogy lemaradok a nagy kalandokról, mert megértettem, hogy mindannyian úton vagyunk. Akkor is, ha nem mozdulunk ki a szobánkból. 

Az „úton levés” nem jó vagy rossz, sokkal inkább egy állapot. Minden út messzire vihet, ha hajlandók vagyunk rálépni. Van, aki több ezer kilométert utazik, s van, aki egy helyben üldögél, s éppen befelé vagy felfelé figyel. Egy lépést sem tesz. A felmerülő kérdés mindkét utazóban közös: miért vagyunk a világon? Mi dolgunk itt? 

Én a mai első napsütötte januárban csak a kertemig jutottam, és sokáig gyönyörködtem a nyíló hóvirágaimban, s megelégedtem a látvánnyal. Ekkor jelzett a telefonom. Videót kaptam egy szerettemtől valami egészen messzi tájról, egy óceánparti, gyönyörű naplementéről. A távolság és az idő eltűnt, a pillanat örökre közös élményünk maradt. Utazni jó!