Gólyapár

Lőrinci legismertebb gólyáinak nevük is van: a fiú értelemszerűen Lőrinc, a lány pedig – ugyancsak magától értetődő okokból, a helyi kápolna védőszentje után – Anna. Pár éve közfelkiáltással (na jó, annak modernebb változatával: szavazással) neveztük el „őket”. 

Kiérdemelték a megszemélyesítést, példás életet élő, igazi szerelmespár; ha eljön az ideje, együtt kelnek útra, hogy aztán együtt érkezzenek újra haza, évről évre. Hogy itt nevelgessék utódaikat. Beszélhetünk az otthonukról is, a víztoronyról, ami már gyerekkoromban is megvolt – ha nem ez, akkor ehhez hasonló –, s amit mindig megcsodáltam, amikor a körmenetben a templomból a kápolna felé araszoltam. Persze, akkoriban a környék még nem úgy nézett ki, mint mostanában, a víztorony tövében ifjúsági otthon működött, amit a falusiak lelencnek, az ott élő fiatalok pedig kóternek neveztek. 

Mi, gyerekek, féltünk ezektől a suhancoktól, annak ellenére, hogy egy rossz szót nem szóltak hozzánk. Féltünk, hiszen az idősektől úgy tanultuk, hogy tartsuk magunkat távol tőlük. Amikor nagyobbacskák lettünk, megtudtuk azt is, hogy anyátlan-apátlan kölykökről van szó. Utóbbit a felmenőink talán azért árulták el nekünk, hogy jobban megbecsüljük önnön sorsunkat. Hatásos lecke volt, ma is úgy gondolom, s ezért is követem nagy szeretettel gólyáink életét. Mintacsalád, amilyenre mindannyian vágyunk. Olykor nézzünk fel a víztorony tetejére!