Emléktáblát kapott Gál Elemér

Címkék#Gál Elemér #Murawski Magdolna #Emléktábla

Gál Elemér halálának évfordulóján állítottak emléktáblát az Országzászló mellett a Pyrker téren.

Szabadi Martina Laura

Felavatták a Gál Elemér emléktáblát Egerben

Forrás: Gál Gábor/Heves Megyei Hírlap

– Március 2. hetében ugyanitt álltunk a téren, s egy kis hársfát ültettünk Gál Elemér magyar író, újságíró, tanár, pedagógiai szakíró 95. születésnapjának tiszteletére. Ma az íróra emlékezünk halálának évfordulóján, aki Egerben hunyt el 2007. május 31-én. A Fájdalmas Anya (Hatvani) temetőben helyezték örök nyugalomra. 2007. augusztus 20-án posztumusz Irodalmi Nívódíjat kapott – mondta péntek délután a Pyrker téren Kelemenné Csuhaj Zsuzsanna, a Bródy Sándor Könyvtár szolgáltatási igazgatóhelyettese. Márciusban már fát is ültettek az író emlékére: az Országzászló mellé, Erdély irányába került a hárs. A tövébe került az emléktábla is most, amely a könyvtár felajánlásából készült el. Közösen Zolcsák Annával, az író özvegyével döntöttek úgy, hogy a fa és a tábla hová kerüljön. Az avatás után a könyvárban tisztelegtek az erdélyi író előtt.

– Mindig honvágya volt, de Eger befogadta és sorsközösséget vállalt a várossal – tette hozzá Kelemenné Csuhaj Zsuzsanna. Elmondta, A szeretet vár valahol című posztumusz kötetét 2009-ben Egerben adták ki, házastársa Zolcsák Anna és Murawski Magdolna egri író-költő szerkesztésében, amely válogatás a szerző rövidebb prózai alkotásaiból. A könyv elején található Egy csöpp Erdély - Előszó helyett című írásával zárták megemlékezésüket, aki így vall az erdélyi íróról elragadóan írva le az erdélyiség lényegét:

Erdélyinek lenni nem pusztán életrajzi adat vagy származási hely. Élethivatás, örök hűség és odatartozás, ahová a Jóisten rendelte határok és hagyományok őrzőjének, egy ősi kultúra letéteményesének. Erdélyinek lenni titok, különbözőség, mégis furcsa vágyak által vezetve lenni, hogy az egységes magyar kultúra szerves részeként mutathasson fel az ember valamit, amit az ősi zászlók és címerek, valamint a népművészet olyan egyszerű spontaneitással fejez ki évezredek óta. Az Erdélyt elhagyni kényszerülő ember sorsa még több titkot hordoz magában. Elűzetni vagy önként venni a vándorbotot szinte mindegy, ha egyszer nem tartózkodhat többé a neki rendelt helyen, amelyet soha nem tud kitépni a szívéből, mert lelke egy darabját hagyta ott az otthon maradottaknál, és onnantól fogva ez a nosztalgia határozza meg életérzését. Majd' mindegy, hol él, ha a hegyeit és pompás fenyveseit otthon hagyta és nem szívhatja be azok illatát. Helyette valamelyik távoli város poros levegőjével kell beérje, de nem pöröl emiatt, hiszen ő maga lett a szabadság vándora. Azé a szabadságé, amely minden magyar természetes igénye, rendes életérzése, mindennapi kenyere. Azé a szabadságé, mely genetikailag kódolt mindannyiunkban, és amelyről éppen ezért nem mondhatunk le, bárhová vessen is a sorsunk