Emberségre és kényszerre emlékeztek

Hatvanhat éve, 1951. július 13-án reggel kapta meg a határozatot harmincegy budapesti család. Másnap éjjel kettőkor ment értük az ÁVO, majd ültette őket vonatra, s aztán Mikófalvára telepítették ki mindnyájukat. A jog- és tulajdonfosztott emberek 1953 után ugyan elhagyhatták a kijelölt lakhelyüket, de ezután sem térhettek haza a fővárosba, sok-sok társukkal egyetemben.

Őket, valamint a kuláknak bélyegzett nagygazdák – akikhez büntetésből telepítették ki a jellemzően értelmiségi, polgári családokat – később is hátrányok érték a mindennapi életben, egészen a rendszerváltozásig. Elvett tulajdonaikat pedig később sem kapták vissza.

Mikófalván 2009-ben állítottak emléket a kitelepített budapesti és a befogadó mikófalvi családoknak, azóta is minden évben tartanak megemlékezéseket az 1951–1953 között történtekről. Idén július 13-án gyűltek össze a még élő tanúk és rokonaik. Az ünnepségen Fónagy Gergely mikófalvi polgármester és Haidekker Andrea egykori kitelepített idézték föl a szégyenteljes időket. Mikófalván azonban működött az ­emberi szolidaritás és barátságok szövődtek a vidéki és fővárosi famíliák között. Megemlékeztek azokról is, akik az utóbbi évben haltak meg az önkény egykori elszenvedői közül.

Vitéz Miklósnak a József körúton volt kávéháza, amit 1948-ban államosítottak, a tartalékait fölélő családot (a kávéház a háborúban megrongálódott) 1951-ben telepítették ki Mikófalvára. Huszonnégy órán át vonatoztak vagonokban összezsúfolva, míg megérkeztek Mónosbélbe, onnan szekéren vitték tovább őket.

A kitelepítettek, s a kuláknak minősített mikófalviak és leszármazottaik idén is megkoszorúzták az emlékművet Fotós: Tóth Balázs

– Én akkor kilencéves voltam, gyorsan beilleszkedtem a faluba – idézte föl a hatvanhat évvel ezelőtti eseményeket Tóth-Deme Béláné, Vitéz Magdolna. – Furcsa volt, nem volt villany, rádió, meg kellett szokni, hogy egy szobában vagyunk mind, s oda csak az ágyak fértek be. Megható volt, hogy Göbölyék, akikhez kerültünk, úgy fogadtak, mintha családtagok lettünk volna. A gazdasszony azt mondta, ne féljünk, míg nekik van mit enniük, nekünk is lesz. Nem ez volt a rendszer elvárása.

Elmesélte, hogy a gyerekek iskolába jártak, ő kitűnő lett az összevont osztályban. Év végén még könyvet is kapott, de azt nem adták oda az ünnepségen, a tanára vitte el neki. Anyja a gazdaságban segédkezett, az apja is az első év nyarán, őszén. Aztán az ­apja a tardosi kőbányában, később Bélapátfalván dolgozott. Akkoriban készítettek ­víztározót a Bélkőben. Ennek kapcsán munka után kitanulta a vasbetonszerelést is.

Az anyja cserélgette a megmaradt holmit, egy pár kesztyűért például egy csirkét kaptak. A második évben az apja konyhakertet készített, a zöldségnek csodájára járt a falu, s ezzel nagy tiszteletet vívott ki. Miklós bácsinak szólították, pedig fiatalember volt. Vitéz Magdolna arra is emlékezett, hogy volt egy bácsi, akiről a falu gondoskodott. Jó tapasztalata alakult ki a mikófalviakról, akik hívők és emberségesek.

Gyermekeinek is továbbadta a történetet, hogy ők is emlékezzenek

A Vitéz gyerekek Budapestre, az édesapa Esztergomba, az anya Vecsésre került, később Budaörsre költözhettek, albérletbe. Vitéz Magdolna kitűnőként járhatott egy távoli gimnáziumba, az egyetemre először nem vették föl. Négy év múlva nyomdai munkája mellett gépészmérnöknek tanulhatott. Öccse a szentendrei ferenceseknél végezte a gimnáziumot, a húga már az enyhülés éveiben ment iskolába. – A gyerekeimnek mindent elmeséltem 12–14 éves korukban, az unokáim is tudják a történetet, s könyvben is megírtam a vissza­emlékezést. Katartikus élmény volt a Soha, sehol, senkinek című film, sírógörcs jött rám. Megbékéltem a sorsommal, próbáltam kihozni belőle, amit tudtam. Szót értek mindenkivel, becsülöm a munkát – tette hozzá az asszony.

Recskre vitték a testvért

Vitéz Magdolna elmondta, a befogadó családban a nő számított kuláknak, az ő szülei mikófalvi házát is elvették, így a lányuknál a nyári konyhában laktak. A férj bányász volt Egercsehiben, a szomszéd portán lakó fivért Recskre internálták. Egy beszolgáltatást nem tudott időre teljesíteni. Recsken beszámíthatatlanra verték, mikor visszajött, már csak ült magában.

Tóth Balázs