Ítélet

Megfagyott egy hajléktalan, egy másik súlyos fagyási sérüléseket szenvedett a zord, hideg éjszakában Egerben. A szikár hír is szíven üt bárkit, kiben van egy csöpp jóérzés. Ám ezt csak addig gondoltam, míg a népszerű közösségi oldal egyik posztjában nem találtam rá annak a nőnek a szavaira, aki meleg teát vitt a Berván jó ideje fagyoskodó bácsinak, s mentőt hívott hozzá. A jószándékú közléséhez kazalnyi hozzászólás érkezett, s nem kevés szimpla ítélkezés volt.

A véleményszökőár az állatvédők ostorozásába csapott át: előbb segítenek ma az emberek egy beteg kutyának, árva macskának, mint embertársaiknak. Nem nagyon lepődtem meg, megszokott mifelénk, ha jót nem tudunk tenni, mondani, keresünk valakit, akit szidni lehet. Oda futott ki a sztori, hogy azért van ez így szerintük, mert az ember tud szólni, a kutya nem.

Ez a bácsi se tudott már szólni, csak inteni a szemtanúk szerint. S bár mást nem tudok róla, úgy vélem, nem egyedül ő a hibás a sorsáért, ahogy pár kommentelő írja. Ahogy a nehéz helyzetű emberek többsége sem kizárólag egymagában tehet róla, hogy küzdelemmé vált számára a mindennapi élet. Biztosan voltak, akik „segítettek”. Honnan a fenéből vesszük a bátorságot, hogy ezt ránézésre eldöntsük? Könnyebb így továbbmenni? A közöny tényleg olyan, mint a lepra? Érzéketlenné tesz? Vagy csak sokkal könnyebb ítélkezni, mint segíteni embernek, ebnek egyaránt.