Mi vagyunk a rock: újabb kiállítás és nosztalgia a hatvani könyvtárban

Egyebek mellett ez a kérdés foglalkoztatott, miközben a Szubkultúrák lenyomatai Hatvanban című rendezvényre várva a gyülekezőket néztem. Ha a sorozat első állomását megelőzően, augusztusban az időjárástól tartottam leginkább – a hőmérő akkor 35 Celsius-fokot mutatott –, ez az elmúlt pénteken este fokozottan érvényes volt. Persze most nem a kánikula, hanem a napok óta reménytelenül lanyhogó, időnként ónos eső és a latyak tett kétkedővé. Szerencsére, mint kiderült, a történtek mindkét alkalommal rám cáfoltak.

Az esemény – amely ily módon sorozattá nemesült – az első alkalommal tapasztalt közfelkiáltás nyomán folytatódott, s ezúttal is megtelt a bibliotéka előadóterme. Míg a nyár végén az 1990-es évek kerültek terítékre, addig most az ezredforduló utáni első évtized helyi rockéletének a képviselőivel beszélgetett Bacsa Tibor újságíró. Volt miről sztorizni, hiszen a jelzett időszak „aranykornak” számított a műfajon belül. Nem csak azért, mert egyre-másra alakultak a legváltozatosabb irányzatokat művelő bandák, hanem azért is, mert akkoriban még a szó legigazibb értelmében is volt terük a fellépéseknek. Megannyi koncerthelyszín várta az érdeklődőket a NegRocktól a Windsor Pubon és a Dalin át a népkerti Fácánig, emellett pedig ekkor indult útjára a rock expó is, ami hosszú időn át a környék egyik csúcsrendezvényének számított.

Miként legutóbb, a beszélgetés egyben kiállításmegnyitó is volt. A könyvtár munkatársai ez alkalommal is jelentős gyűjtőmunkát végeztek, aminek eredményeként a falakat elborították a fotók, plakátok, újságcikkek, hiszen ez az időszak már gazdagon dokumentált, köszönhetően egyebek mellett a kezdetleges digitális technika elterjedésének. A szervezők emellett videoklipekkel is igyekeztek feldobni a hangulatot. Jó volt látni a korabeli arcokat – köztük olyanokét is, akik sajnos már nem jöhettek el a találkozóra –, a hajdani fiatalokat, akik immár szülőként, sőt nagyszülőként is csillogó szemekkel fedezték fel magukat a képkockákon vagy a fotómontázsokon. Jó volt olvasni az egykori fellépők listáját, amit a rock expók állandó műsorvezetője, Bea évről évre akkurátusan vezetett, jó volt felfedezni Dolly kocsmájának hajdani vendégkönyvében az egyes eseményekhez fűződő bejegyzéseket, a falragaszokon böngészni a bandák elnevezését. Bizony, volt amelyik együttes akkoriban fiatalok tömegeit mozgatta meg – mások mellett a Kivételes Állapot, a The Rioters, a Harmadik Út, a Monarchia, a Rückwarts, az Idegen Világ vagy a Fire Trek –, ám mára félig-meddig feledésre ítéltettek, esetleg a tagok pályája más irányt vett, de akadtak olyanok is, amelyek évtizedek elteltével is lelkesen viszik tovább a lángot, mint például a Treff, az Éhenkórászok vagy a Rockin RockCats.

Ez utóbbi, a műfajon belül országosan is ismerté vált rockabilly zenekar vezetője, Laca volt az este egyik vendége, s a beszélgetés során nemcsak a zenekaralapítás és -működtetés kulisszáiba tekinthettünk be, hanem kiderült az is, hogy a rock and rollnak mindig mennie kell, így aztán ötvenen túl sem tervezi, hogy változtatna ezen az életformán. Na ja, akit a mozdony füstje egyszer megcsapott… Mészáros Józsi, az újhatvani mozi helyén létesült NegRock működtetőjének szavaiból pedig az is kiderült, hogy volt idő, amikor a kényszerűen bevállalt diszkók bevételéből kellett finanszírozniuk a másnapi rock koncerteket, hogy életképesek maradjanak, de a helyi bürokráciával vívott küzdelmeik során többnyire így sem álltak nyerésre, ami végül azt „eredményezte”, hogy a legendássá vált cégért „Bútorbolt” felirat váltotta fel.

Volt egy generáció, amelyik a Fácánban nőtt fel, itt akasztott először gitárt a nyakába, állt a mikrofonhoz vagy ült a dobok mögé. Akadtak, akik hobbiszerűen űzték az ipart, másokon már fiatal koruk ellenére is látszódott az elhivatottság. Utóbbiak közé tartozik Boti, aki napjainkban a Beatrice egyik zenésze – Nagy Feróékkal javában készülnek a december 9-ei koncertjükre, amit a fővárosi MVM Dome-ban tartanak meg –, ám ezt csaknem negyedszázaddal ezelőtt még aligha gondolta volna bárki is. Akkoriban Dolly kocsmájának raklapokból összetákolt színpadán szaggatták a húrokat. A gitáros most jó szívvel emlegette fel akkori szárnypróbálgatásaikat; mint mondta, a helyi népszerűséget élvezve joggal hihették, hogy ők már sztárok, az élet azonban újfent bebizonyította, hogy a szélesebb körű ismertségig, de leginkább az elismertségig vezető út nem is annyira egyszerű.

A legnagyobb tapsot Dolly, azaz Mészáros Andrea kapta. Az ezredforduló után férjével évekig működtették a népkerti rockkocsmát, ami többet jelentett, mint amit az elnevezése takart. Igazi családias közösség verődött össze Andi tyúkanyó-szárnyai alatt. A nemzeti ünnepekre hazafias megemlékezéseket szerveztek, hagyományőrző missziót vállaltak a víztorony melletti honvédsír ápolásával, de a születésnapi bulijaik is emlékezetesek. A kocsmában volt menyaszonyszöktetés, gramofon- és szavalóest, de megannyi, a profiljuktól idegennek tűnő számos más kezdeményezés is, nem véletlen hát, hogy amikor az épületet lebontották, többen sóhajtottak. Ma is vannak boldog párkapcsolatok, amik azon falak között szökkentek szárba, és mi tagadás, vannak olyanok is, amiket az idő szétszakított, ám abban mindenki egyetért, hogy akik egyszer is megfordultak náluk, feledhetetlen idők tanúi lehetnek.

Andi ma már a családjával Egerben él; három csodaszép, a sportban is jeleskedő kamaszlány anyukájaként, a rá jellemző szókimondó stílussal idézte fel az emlékeket, hol mosolyt, hol nevetést, hol fátylas tekinteteket csiszolva elő a hallgatóságból. Nosztalgiautazás volt ez, sokak felnőtté válásának mementója, egyben kiváló – ám sajnos kihalófélben lévő – emlékezete a közösségépítésnek.

Amikor Bacsa Tibi a majdnem három órás program utolsó mozzanataként e sorok szerzőjét felkonferálta, tulajdonképpen már alig volt mit hozzátenni az elhangzottakhoz. Talán csak annyit, hogy itt aligha idézhető módon előkerültek olyan történetek is, amik mosdatlanságukban azt az időszakot elevenítették fel, ami ma már viccesen egyszerű, a kívülállók számára – amúgy érhetetlen módon – talán vállalhatatlan is lenne, nekünk azonban akkor az életünket, mindennapjainkat jelentette.

Az este egyébként számos megható pillanattal járt, nemcsak a színpadon zajló beszélgetések okán. Jó volt találkozni a régiekkel, a bőrükből kibújni nem tudó, de „vénségük” ellenére nem is akaró ismerősökkel, hogy ne mondjam: sorstársakkal. Jó volt emlékezni például arra, hogy a műsorvezető, Bea csupán egyetlen alkalommal hiányzott a rock expóról, akkor is igazoltan, mert éppen a buli napján hozta világra gyermekét. Azt a kisbabát, aki mára szépséges, immár a nagykorúsága felé araszoló nővé cseperedett, s elmondhatja, amit nagyon kevesek: születésének bejelentését marcona bőrszerkósok serege tapsolta meg.

Végül még egy megjegyzés: a rendezvény házigazdájának, a könyvtárnak a vezetője is közülünk való. Varga Zsuzsa igazgatóként is vállalja a múltját, például amikor 2001-ben, fiatal lányként az arcát adta egy zenekar végül el sem készült lemezének a borítójához. Így bátran zárom soraimat azzal, amivel a múltkori eseményt felvezettem: ismét bebizonyosodott, hogy egy „komoly” intézményben nemcsak „komoly” dolgokat lehet szervezni. Tehát találkozunk december 15-én, amikor öreg rockerek mesélnek majd erről-arról. A részletekkel hamarosan jövök, de addig se feledjétek Schuster Lóri örökérvényű gondolatát: a rock örök és elpusztíthatatlan.