A bányászfalu tehetsége a „fekete csillagok” ellen is futballozott

A gyermekkorát Egercsehiben töltött labdarúgó a bányatelepen lévő templom előtti salakos pályán napestig azt csinálta, mint a kortársai: focizott. Aki ifjoncként szeretett mozogni, az mind ott volt. Igaz, a községben működött férfi- és női kézilabdacsapat, mi több, az 50-es években villanyfényes kézimeccsre is akadt példa, de ő a futballt választotta. Kiváló adottságai alapján akár atléta is lehetett volna, ugyanis nemcsak sprintben volt erős, de magasugrásban is kiemelkedőt nyújtott a falusi szpartakiádokon.

„Azt mondta az egyik atlétaedző, menjek hozzá, fél éven belül válogatottat farag belőlem. A nemleges válasz részemről egyértelmű volt, hiszen kell annál jobb érzés, mint amikor az ember gólt rúg, és a labda kipúpozza a hálót?!” Vagy játszhat 40 ezer néző előtt! A történet szerint 1955-ben a századik magyar–osztrák válogatott mérkőzés egyik előmeccsét a Budapest–Egercsehi úttörő párharc jelentette, ahol először, majd 1967-ben az FTC ellenin utoljára járt játékosként Prommer az akkori Népstadionban.

„Molnár Ignác és a hajdani román válogatott, Bonyhádi Lajos jóvoltából lehettünk részesei a jeles eseménynek, amit aligha kell ragozni, mekkora élményt jelentett.” Emlékezetes pillanatként aztán az is gyorsan beugrik az egykori csatárnak, amikor 1962 augusztusában – csupán két ifjúsági meccsel a háta mögött – bemutatkozott az Egercsehi Bányász NB III.-as csapatában. Nem kisebb név, mint a helyben legendának számító Tengely László került miatta eggyel hátrébb a fedezetsorba. Így ezek után a Takács, Dudás, Prommer, Czifrik, Hidasi támadóötös riogatta az ellenfelek védelmét. Alig több mint két év múltán, 1965 januárjától aztán következett az Egri Dózsa. „Az NB II. megnyerését tűzték ki célként a vezetők, akik olyan nagy nevek társaságában igazoltak le, mint az Újpesti Dózsától érkezett Borsányi és Faliszek, valamint a Debrecenből jött Alaxai. A tavaszi-őszi rendszerű bajnokság első felében alig kaptam lehetőséget, de a nyári edzőváltás, vagyis Kemény Tibor személye ebben változást hozott. Stabil kezdővé váltam a Nagy, Faliszek, Prommer, Varga, Csizmadia csatársorban. Meg is nyertük az aranyat.”

Az 1966-ban elért NB I/B-s ezüst élvonalbeli tagságot ért az Egri Dózsának. Az NB I-ben azonban csak két meccs jutott Prommernek. A DVTK és a Szegedi EAC ellen szerepelt a legjobbak között. Hogy akkoriban mekkora kiváltságot jelentett profi futballistának lenni? Néhány adalék: az NB II-es bajnoki cím jutalomként egyhavi keresetet, vagyis 2300 forintot jelentett, míg az NB I/B-s második helyért 2500 forintot kaptak a játékosok.

A lakás „elintézése” azonban nem volt magától értetődő. Ez is közrejátszott abban, hogy 1968 elejétől a Bervai Vasas következett. A műszaki végzettség előnynek számított a bervás időszakhoz, ahol a munka és sport ötvöződött a csatárnak. A gyár csapata 1969-ben megnyerte a megyei I-es bajnokságot, Prommer pedig egészen 1974-ig szolgálta a nagypályás gárdát, majd nem túl hosszú ideig edzősködött a második csapatnál. „Egyebek mellett azért hagytam abba 30 évesen a nagypályás futballt, mert akkor ott már idősnek számítottam, annyi tehetséges fiatal jött az utánpótlásból, hogy erőlködés nélkül tudtak pótolni.” A labda rúgása azonban nem fejeződött be. További három évtized telt el focival a kispályán. Erős városi bajnokságban, sok jó futballista között. Ma már ez sincs így.

„A tévében nem nézek magyar meccset, a környékbeli csapatokhoz sem járok. Négy éve térd- és csípőműtéten estem át, két esztendeje pedig vastagbéldaganat miatt operáltak. Hajdan 11 másodperc alatt futottam a százat, most 11 perc kellene hozzá. A pályafutásom lehetett volna teljesebb, de engem ez kielégített. Hiányzott a szerencse és egy „pártfogó”. Jó volt, szép volt, fiatalok voltunk…”

Ghána pedig itt jön újra a képbe: 1965-ben az Egri Dózsa 0–0-s döntetlent játszott az afrikaiakkal. Prommer Béla szerint a jelenlegi magyar válogatott aligha lenne képes ilyen eredményre a „fekete csillagok” ellen.