Az a karácsony...

Szüleim istenfélő emberek voltak, így már a karácsonyi böjt is a várakozással telt el. Az ünnep előtti – a böjtöt feloldó – délben anyukám minden ételt egyszerre terített az asztalra, mert fölállnia nem volt szabad, szerinte úgy szétszéled a család. Fokhagyma, aszalt szilvaleves, mézes-mákoscsík oldotta fel a böjtöt. Egyik almát apám szétosztotta köztünk, hogy jövőre egészségesek legyünk, a másikat kútba dobta, hogy a jószágok jó vizet igyanak.

A „ünnepváró délután” anyukám kalácssütéshez fogott, apám szalmát készített a fűtéshez, hiszen a kalácsot a kemencében sütöttük, mert nekünk a kisszobában kemencénk volt, s az előszobából lehetett fűteni. Egy nagy és három kis tepsi kalács fért be. A nagyban sült a hajtott mákos, diós, amit csak karácsonykor vághattunk föl, a kicsikben fonottak a szentesti vacsorához. Mert még jól parázsolt a kemence, a kalácsok helyébe anyukám berakta a vasfazékban a toros káposztát, ami az éjféli mise utánra meg is főtt. Apám is ünneplőbe fogta magát, még szénát és szalmát rakott az asztal alá fekhelyként az éjszakázó Jézuskának, aztán hatalmas kártyacsatát, s malompartit vívott velünk gyerekekkel.
Senkinek sem tűnt fel, hogy időközben este lett.

S ekkor jött el a csoda! Az ajtón egy csendes koppantás, apám lejjebb vette a lámpavilágot s a hirtelen jött csöndességben, a résnyire nyílt ajtóban megjelent fehér lepelben Ő! Akit annyira vártam! Kezében a karácsonyfával a sublóthoz sétált, s tetejére tette a csodát!

Sosem vetődött fel bennem, hogy anyukám miért nincs köztünk akkor, mert semmi se volt olyan nagyon szép, mint az a pici égő gyertyákkal, csillogó díszekkel, süteménykarikákkal, ezüst papírral bevont diókkal, a gallyak közé illesztett szentképekkel pompázó karácsonyfa. Alatta az apám faragta faszánkó, s keresztapától a működő famozdony. Ennyi öröm közben kit érdekelt, s nem is volt már annyira fontos a nemrég vágott mangalica disznótoros és a friss fonott kalács.

Aztán, van-e annál szebb élmény egy magamfajta tanyasi surmóknak az éjszaka derekán, amikor a mindenható rányitja a hóförgeteg bugyrát, s úttalan-utakon havat taposva eljuthat a betlehemi Jézuska szentélyéhez? A hófedte szürkeségben, hóbuckák rengetegében itt-ott éber kutyák csaholása jelezte, hogy a szélrózsa minden irányából megannyi lámpafények igyekeznek az Isten házához az éjféli misére, az égi, földi királyhoz. Rácsodálkoztam az ünneplőbe öltöztetett imaházra.

Bent a titokzatos fényben megbúvó betlehemi istálló, a szent családdal. A feldíszített fenyők illata, csillogása, az orgonamuzsika, amit csak karácsonykor adott elő a kántor. No és az a sok-sok ember, akik szép ruhájukba öltözve megjelentek a legszentebb éjjelen, hogy tanúi lehessenek a Jézus születésének s együtt énekelhessék: „Fel nagy örömre! Ma született!”
Örök emlék!