És látá az Úr, hogy jó…

Édesen csodálatos előadás – kiáltott föl az író, aki ugyan a premieren és egyben ősbemutatón nem lehetett jelen, de egy későbbi előadáson ő is helyet foglalt a stúdiószínház széksoraiban.
Az egyik utolsó jelenetben a színészek kórusban kiabálják – csakúgy, mint hajdani, színháznak kedvezőbb időkben –, hogy szerzőt, szerzőt! Ezen a különleges előadáson a tapsrendben is felhangzott e kiáltás, s Horváth Péter – nevezzük ezentúl H. P.-nek – meghajolt a színészek és a közönség előtt.

De nem csak  meghajlásból, de a művészek ünnepléséből is kivette részét, hisz hujjogatva köszöntötte azokat, akik életet adtak figuráinak.
Az első örömujjongások után aztán kifejtette: az egri színészek ragyogóak. Bár, már az olvasópróbán – melyen szintén jelen volt – látszott, hogy meg fog születni az, amit elképzelt. Akkor tudta, hogy Szegvári Menyhért rendező, Jónás Péter dramaturg és a színészek kezében jó helyen van az anyag. – „Az Úr látá, hogy jó!” – mondja.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Horváth Péter beleült darabjának díszletébe és mesélt. Fotó: Egres Béla
[/caption]

Most, a kész produkcióval szembesülve viszont azt konstatálhatta H. P., hogy minden megvalósult, amit annak idején elképzelt, amikor írta ezt a művet, melynek alapjait az Örömzene című könyve jelentette.
– Telve vagyunk félelmekkel, s e félelmekből sarjadzik az életünk. S ezt legyőzni a célunk – próbálja röviden elmondani, mi is volt a célja, amikor papírra vetette e sorokat, melyek most Egerben teltek meg élettel. Egyszerűen jó lenni! Lehet, hogy minden szar, amik és amiben vagyunk de szarnak lenni is jó! Büdös!? Igen! Mégis ebben élünk, s élvezzük ennek a létnek a szabadságát – fogalmaz.

Ehhez tartozik az is, hogy mai világunkban meg kéne végre tanulnunk azt, hogy tiszteljük, esetleg elfogadjuk a mások véleményét, hisz jelenleg az ellenvéleménynek sincs kultúrája. Ezért próbál tenni írásaival.
H. P. az egri produkciót kitüntetett alkalomnak tekinti, mert egy ilyen lelkes, meleg, édes előadásnak nem csak a szerző, rendező és a színészek az okozói. Az itt megszületett színházi pillanatokban benne van a közönség is. Általuk, a nézők által lesz ilyen átütő, megfogó a mű. Itt érezhető, hogy nem csak befogadnak, akik helyet foglaltak a nézőtéren, de hajlandóak együtt játszani a színészekkel. És ez a legfontosabb!

– A néző fenekét nyalni kell, és én érzéki élvezettel nyalom… – fogalmaz H. P., aki szerint a szerző igyekvő és telhetetlen ember, aki a közönségnek és a színészeknek egyaránt ír. Hozzáteszi azonban, hogy azt szokták mondani, a közönség mindig jó, de ez nem így van! Kivételes öröm, amikor a nézők igazán képesek részeivé lenni egy-egy előadásnak, s ez itt, Egerben megvalósult.

Az alapmű, az Örömzene után jó néhány évvel  H. P. megírta a könyv folytatását, Horváth úr szerelmei címmel. Arra a kérdésre, vajon kik, mik is annak a bizonyos Horváth úrnak az igazi szerelmei, elsőre rávágja, hogy a vitorlázás! Majd némi  lamentálás után komolyra fordítva a szót hozzáteszi, hogy igazán az első és legnagyobb szerelem a felesége, s a második helyen a gyerekei és a vitorlázás áll. Itt nincs különbség.
H. P., alias Horváth úr a regényeknek és a darabnak is egyik főszereplője. Egy író, aki mindent elvállal és a határidők szorításában vergődik. Az igazi H. P. bevallja, ez valóban így volt hajdanán. Negyvenéves koráig valóban úgy élt, hogy írt. Csak írt. De szinte mindent. Aztán letisztult, hogy mi az, az annyi, amivel igazán érdemes foglalkoznia. Most már azt a valamennyit igyekszik megírni, amit a legügyesebben képes megvalósítani.

Színház- és Filmművészeti Főiskola – 1973, színművész.

Első novellája 1969-ben jelent meg.

Folyamatosan publikál: novellák, regények, színdarabok, forgatókönyvek... 1994 óta rendez az ország különböző színházaiban. Hangjátékai rendszeresen szerepelnek a Magyar Rádió, valamint számos európai rádióadó műsorán.

2002-ben summa cum laude doktorált a Színházművészeti Egyetemen (Az operett és én) Horváth Péter beleült darabjának díszletébe és mesélt. Fotó: Egres Béla -->