Evezés, rablórömi, Tüskevár és zene

– Mázlista voltam, hiszen szuper gyermekkorom volt. Ezt persze a szüleimnek is köszönhetem, akiktől sok-sok szeretetet kaptam, és akik mindent megadtak nekem és a húgomnak – eleveníti fel dr. Nemes Lajos történész. Mesélés közben számos fotót mutat, amelyeken szüleivel, valamint barátaival, osztálytársaival táborokban és kirándulások alkalmával kapták őt lencsevégre. Csak a képeket nézegetvén is egyértelmű: örömökkel teli, s ahogyan mondani szokás: „igazi gyermekkora” volt.
– Tiszaigaron születtem, 1950. január 15-én. Mindkét szülőm pedagógus volt, ráadásul igen jó pedagógusok. Alsó tagozatosokat oktattak, bár édesapám később felsősöket is. Történelmet, földrajzot és biológiát tanított, de latinul is jól tudott. Édesanyám matematika szakos volt, s jó matematikus hírében is állt.



A Nemes családnak a karácsony volt a legnagyobb ünnep, így Lajost ez végigkíséri egész életében. A legelső, gyermekkorában állított fáról máig őrzi a díszeket, fotókat.
– A tiszaigari általános iskolában kezdtem, de 1957-től a tiszafüredi általános iskolába jártam – emlékszik. – Nagyon jó tanuló voltam, hiszen ahogyan a családi mottónk is sugallta: „ha tanulsz, akkor lehet ember belőled”. Fegyelmezett, szorgalmas voltam, és egy egész év tananyagát képes voltam újratanulni, hogy 4-es helyett 5-öst kapjak. A humán tárgyak álltak hozzám a legközelebb, a magyar és a történelem. A reál tárgyakból olykor akadtak apróbb problémáim. Például a kémiatanárunk nagyon jó, de maximalista volt: ha 4,6-ra állt valaki, még sokat le kellett tennie az asztalra egy feleletkor az ötösért.
A volt levéltár-igazgató jó szívvel emlékszik Tiszaigarra, és büszkén meséli azt is: jelentős néprajzi gyűjtőhely volt a település.
– Óriási élményekben volt részem: 1955-ben építették a 34-es főutat. Az iskolában – ahol a lakásunk is volt – szállásolták el a munkásokat. Gyakran betértem hozzájuk kíváncsiskodni. Volt, hogy épp főztek, s megkínáltak engem is. Életem legjobb lebbencse volt az! De körbe is vezettek, akkor láttam először gőzhengert is – meséli, s a visszatekintés közben fiúgyermeki lelkesedés ül ki az arcára.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Nemes Lajos szülei kiváló pedagógusok voltak, akik igyekeztek mindent megadni gyermekeiknek. A Heves Megyei Honismereti Egyesület elnöke jó szívvel emlékszik vissza ifjúkorára Fotó: Berán Dániel
[/caption]

– Imádtam olvasni. Az 1960-as években hétfőn nem volt tévéadás. Azt az estét javarészt olvasással töltöttük, és a szüleimmel kártyáztunk. Rablórömiben verhetetlen voltam. Az olvasásra visszatérve: nem tudom megszámolni, hányszor olvastam el a „Tüskevár”-at és a „Téli berek”-et. Nagyon szerettem Fekete Istvánt, aki olyan gondolatokat osztott meg ezekben a regényekben, amelyek példamutató emberségre, szavahihetőségre, becsületességre tanítottak. Ha ezeket a mai emberek megfogadnák, szebb lehetne a világ – fordítja komolyra a szót Lajos, akinek az általános iskolás osztályfőnöke Fekete István unokatestvére volt.
– Én még voltam kisdobos és úttörő is, mint ahogy 1990-ig szinte minden gyerek. Csak jó emlékeim vannak erről az időszakról. Rengeteget kirándultunk, kitűnő táborokat szerveztek nekünk. Füzérradványon történt, hogy megharapott egy keresztes vipera. Tanulságos eset volt, kiszívtam a mérgét, s túléltem – emlékszik. – Akkoriban még mindenre volt ideje a gyerekeknek. Ennek megfelelően sportoltam – kézilabdáztam, eveztem, fociztam –, sőt, festettem, rajzoltam is. A zene szintén fontos szerepet játszott az életemben: komoly szinten zongoráztam, később gitároztam. Ennek szeretete a mai napig megmaradt – említi Nemes Lajos, aki végül remek szólógitárossá vált.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A kis Lajos sportban, tanulásban, művészetekben is jeleskedett
[/caption]