Tudja, hogy minden Isten akaratából történt

Katona István, nyugalmazott egri segédpüspök a Magyar Érdemrend középkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át augusztus 18-án, több évtizedes papi szolgálata során végzett tevékenységeiért, s ezekről bőven volt mit mesélnie.

Nem könnyű egy ilyen hosszú és tartalmas életutat bemutatni, és mindebből persze csak villanásokra jut idő és hely. S bár voltak nehéz időszakok életében, a nyugalmazott püspök ­elmondta, mindig szívesen mesél a múlt eseményeiről.

– Nagy családba született, s egy olyan korba, ami semmilyen módon nem volt ­egyszerű. Hogyan vészelték át ezt az időszakot?

– Tízen voltunk testvérek, s ettől függetlenül is, valóban nehéz periódus volt. Főleg azt követően, hogy édesapám fiatalon meghalt, 1937-ben, épp az utolsó testvéremmel volt akkor várandós édesanyám. A szüleim nagyon vallásosak voltak, s ez segíthette át édesanyámat is a nehéz időkön. Nagy ajándékként gondolok arra, hogy ennyi testvérem volt, mert mindig ott álltunk egymás mellett. Gyermekkorunkban mindannyian mezőgazdasági munkát végeztünk, hogy eltarthassuk magunkat, de a háború miatt ez nagyon nehéz volt.

– Később, bár abban az időszakban ez sokakat meglepett, Ön mégis a papi hivatást választotta. Mi volt a hívószó?

– Nem volt hívószó. Ezt úgy értem, nem volt határozott időpontja annak, mikor ezt eldöntöttem. Egészen kisgyermekkoromtól fogva éreztem és tudtam, s vágytam rá, hogy pap lehessek. Úgy nőtt bennem, ahogyan a testünk fejlődik. Ismertem olyanokat, akik elbizonytalanodtak, jó döntést hoznak-e, hogy papok lesznek, de ez soha nem merült fel kérdésként nálam.

– Azért biztosan akadtak olyanok, akik megpróbálták elterelni erről az útról…

– Persze, hogy voltak. Számos alkalommal, de nem sikerült nekik. 1953-ban aztán pappá szenteltek, s több helyen is szolgáltam. Szegeden például a sok besúgó miatt­ nehéz volt tevékenykedni, de azért titokban hittanórákat tartottunk. Kiszomboron egészen más volt a helyzet, négyszáz gyermeket hitoktattunk. Később, Klárafalván egy rozoga házba kerültem, primitív körülmények voltak, de nem keserített el, mert ott is nyugodtan lehetett szolgálni.

– 1989-ben püspök lett, s a rendszerváltást ­követően megalakult a Katolikus ­Iskolai Főhatóság, mely ezen intézmények­ újjászervezésével foglalkozott. Ennek elnöke volt, s az itt végzett tevékenységéért a Magyar ­Katolikus Püspöki Konferencia Pro Pedagogia­ Christiana arany fokozatú díjat adományozta Önnek. Mi volt a feladata e testületben?

– Úgy gondoltam, foglalkozni kell a katolikus iskolák ügyével, hogy újra megfelelően működhessenek, s a gyermekek által a szülőkhöz is eljuthasson az evangélium. Ez a testület fogta össze a hazai katolikus intézményeket az óvodától az egyetemig. Jártuk az országot, tájékoztatókat vittünk, hogyan kell egy ilyen intézményt létrehozni vagy működtetni.

– Ezt követően is fontos egyházi ügyek mellé állt, melyért most állami kitüntetést is kapott. A kitüntető oklevélben leírják, a lengyel–magyar keresztény kulturális örökség ápolásában, és az Isteni Irgalmasság hazai evangelizációjában is jelentős szerepet vállalt. Mi volt ez a tevékenység, és hogy fogadta az elismerést?

– Mindjárt, mikor Egerbe kerültem, az Isteni Irgalmasságért Alapítvány elnöke lettem Antalóczi Lajos atya felkérésére. 1999-ben voltunk kint Krakkóban, s szóba került, hogy épülni fog egy bazilika, melyben négy nemzeti kápolna lesz, s örülnének, ha az egyik lengyel–magyar kápolna lenne. Ezt Antalóczi atyára bízták, de halála miatt végül én folytattam a munkáját. Az alapítványban pedig az irgalmasság szellemében történő evangelizáció volt a feladatom. Örülök ennek a kitüntetésnek, de ez nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik a papi szolgálatomban segítettek.

– A mai napig tevékeny életet él, pedig már 2013-ban nyugállományba vonult. Mivel foglalkozik mostanában?

– Valójában már 2003-ban benyújtottam a lemondásomat, de arra kértek, maradjak még. Most már több időm van olyan dolgokra is, amikre eddig nem jutott, többet tudok dolgozni. Misézem és gyóntatok még, valamint katolikus rádiókban is van műsorom. S ha Isten is úgy akarja, még lesz alkalmam megírni a könyvemet, ami a szentmiséről szólna kifejezetten gyermekeknek, de akár szüleiknek is.

– Mit üzenne a mai kor emberének ennyi idő távlatában, ennyi élettapasztalattal a háta mögött?

– Csak annyit tudok mondani, tegye mindenki a kötelességét mind hivatásában, mind a családi életében, s bízza rá magát a Jó Isten gondviselésére. „Bízd sorsod az Úrra! Benne remélj! És Ő gondoskodik rólad!” (vö. 36. zsoltár)

Berecz Renáta