„A dolgokat Isten végzi el, nem mi, de nem árt azért kérni az Urat”

Az adventi időszakban igen elfoglalt Balog Gyula, aki augusztusban érkezett a felsővárosi plébániára. A hajnali misék után a környező településen látja el a feladatait, a város katolikus iskoláiban és óvodájában is tevékenykedik, de szívesen eleget tesz a különböző meghívásoknak is.

– Korán kelek és elvégzem az imáim. Fontos, hogy ezzel kezdődjön a napom, majd készülök a szentmisére – ecseteli a plébános. – Ebben az időszakban nagy élmény, hogy különböző szociális intézményekbe is ellátogathatok, ahol közös énekkel, imával hangolódunk rá a hívekkel az ünnepre. Például legutóbb igazán felemelő élmény volt, hogy a fogyatékkal élők karácsonyi ünnepségén a Mennyből az angyalt velem együtt énekelték a lakók, imádkoztak és keresztet vetettek. Ám sok időmet köti le a templomtorony – elődöm által megkezdett – rekonstrukciójának a teendői is.

Balog Gyula ötéves miskolci szolgálata után érkezett a városba, de korábban Újfehértón, Egerben, Ózdon is dolgozott. Utóbbi helyen épp a gyárbezárások időszakában, amely – mint fogalmaz – nem volt egyszerű helyzet. Kiderül az is, hogy a megyeszékhelyen tanulmányaival együtt huszonegy évet töltött, ebből tizennégyet a kispapok között, mint lelki vezetőjük. Később Olaszországba látogatott egy féléves lelki továbbképzésre. Erről az időszakról Gyula atya nagy szeretettel beszél. Bár már negyven éve szentelték pappá, jól emlékszik a kezdetekre. Vallásos családból származik, Besenyszögön nőtt fel szüleivel, két bátyjával és a tizenkét évvel fiatalabb öcsével.

– Parasztemberek voltak a szüleim, de talán tőlük tanultam a legtöbbet a hitről – idézi fel. – Nálunk természetes volt az Istennel való kapcsolat a hétköznapi helyzetekben is. Emlékszem kisgyerek voltam, amikor édesapám a bátyáimmal kiment aratni és hatalmas vihar kerekedett. Édesanyám gyertyát gyújtott otthon és azt mondta, most azért imádkozunk, hogy épségben hazaérjenek. Egy másik alkalommal a bátyám nagyon beteg lett, perforált vakbélgyulladása volt. Szolnokra került a kórházba élet-halál közt. Nagypéntek volt és mi ezen a napon mindig elmentünk a templomba. Édesanyám akkor úgy imádkozott érte: Istenem ne vedd el a fiam, adj inkább még egyet! Aznap jött a hír, hogy a kórházból üzenték, jobban van a testvérem. Később pedig megszületett az öcsém is, édesanyám akkor negyvenéves volt.

– Az, hogy pap lettem, nem volt tudatos választás – mondja –, a papi hivatásra Isten hív bennünket, és a dolgokat Isten végzi el, nem mi. Bár mint később megtudtam – az ezüstmisémen mesélte el a falunk egykori káplán atyája –, édesapám talán titkon ezt szerette volna. A történet szerint egy zarándoklaton, amelyen én is ott voltam és ministráltam, édesapám azt mondta az atyának: Hadd segítsem föl én a miseruháját azzal a szándékkal, hátha Gyula fiamból is pap lesz.

Az lett. A piaristákhoz került Kecskemétre, a faluból elsőként tanult szerzeteseknél, majd Egerbe vették fel, ahonnan szinte rögtön el is vitték katonának két évre. Ám visszatért és folytatta a tanulmányait. Negyven éve szentelték pappá.

– Kispapként, amikor hazalátogattam, édesapám leakasztotta a falról a feszületet és mi körbeálltunk a testvéreimmel és azok családjával – emlékezik. – Úgy imádkoztunk közösen. Többször miséztem már otthon is és azóta a falunkból négyen álltunk Isten szolgálatába. Ez az akkori káplánnak is köszönhető, hiszen mondhatom, mögöttünk egy egész falu imája állt.