Haláltan a munkája, mégis jó kedélyű a fiatal gyöngyösi kutató

– Milyen emlékek fűzik Gyöngyöshöz?

– Sok emlékem van, leginkább a mátrai kirándulások, de a Fő téri rendezvények, a bányásznap, a koncertek is élénken élnek bennem, ahogy az a kép is, hogy a Hugai trafikban megvásárolt napilappal és fagylalttal sétálunk a családommal. Nagyfügedre hat évig jártam általános iskolába, édesanyám ott tanított, Hevesre pedig a hatosztályos gimnázium miatt esett a választás. A Mátra pedig örök szerelem. Itt tanultam meg síelni és a „legrosszabb esetben” is Mátrafüredre jártunk szánkózni. Na, ez nagyon hiányzott, amikor Szegedre kerültem. Ott tényleg csak a töltésen lehetett csúszkálni, ám ott a Tisza közelsége tetszett. Szeged is hatalmas szerelem, s a kötődés az egyetem után is megmaradt. Szentendrén, ahol jelenleg is a családommal élek viszont mindkettő megvan: a folyó és a hegyek is, így számomra ez egy szenzációs kompromisszum. Sokat utazom, a vezetés kikapcsol. Utóbbiból sok jut osztályrészül, hiszen az ország több településén tartok előadásokat, vezetek gyászfeldolgozó csoportokat is. Gyakran meglátogatom itt a bátyámékat, keresztszüleimet vagy a barátaimat. Szeretek Gyöngyösre jönni, nagyon élhető városnak tartom, csodás látni a Mátrát.

– Említette, hogy ­édesanyja pedagógus, édesapja mivel foglalkozott?

– Édesapám növényvédelmi szakmérnök volt, előtte pedig a Gyöngyösi Rendőrkapitányság nyomozó alosztályának vezetője volt. Képzelje, róla is írtak egy cikket a Hírlapban éppen 25 évvel ezelőtt. Mielőtt ide tartottam, azon gondolkodtam, hogy mi volt a címe: Zsaruportré egy agrármérnökről.

– A családi hagyományoktól eltér a választott hivatása. A halállal, a haldoklással és a gyásszal foglalkozó tudományág a szakterülete és emellett a halálhír közlésének kutatásával is foglalkozik...

– Magyarországon nincs tanatológiai képzés. Orvosegyetemeken vannak stúdiumok, s az a megtiszteltetés ért, hogy én tarthatom ezek egy részét. A klinikai szakpszichológusok és pszichiáter rezidensek képzésében lelhető fel még ez a téma. Egy több tudományágat érintő doktori értekezést írtam, amely nem betegközpontú volt, hanem József Attilának a traumatizációját vizsgáltam. Doktorjelöltként két mentoromat veszítettem el, amely emberileg és szakmailag is nagy veszteség volt. Ezután fordultam a gyászolók segítése felé, a Korábban Érkeztem Alapítvány ebben úttörő szerepet vállalt. A szakterületem a kisbabákat elvesztett családok támogatása, amely azért különösen nehéz, mert ott kell segíteni, ahol az élet eleje és a vége összeér. A halálhír közlésének módja befolyással lehet a gyász további szakaszaira, ezért fontos a mikéntje. A kommunikáció pedig nem áll tőlem távol, négy évig voltam a szegedi városi televízió igazgatója.

– A rengeteg tragédia és szomorú eset, amellyel ­naponta találkozik bizonyára nyomot hagy önben. Miként tud töltekezni, szabadidejében mivel foglalkozik?

– Nagyon motivál, hogy egyetemistákkal dolgozhatok. A feleségem is rendkívüli szakmai támogatást ad, ő szakorvos, vele a munkámról is inspiratív beszélgetni, de a gyászolók visszajelzése is hatalmas töltődés. Emellett foglalkozom szeniorképzéssel is és ennek a korosztálynak a nyitottsága is lelkesít. A sportban a kerékpározást és a motorcsónakozást kedvelem, de most ez háttérbe szorult, mert a hároméves kislányom még nem igazán kedveli a biciklizést. Gyakran járok a feleségemmel színházba, ha pedig az idő engedi, a kertünkben tevékenykedem.

– Számos helyen publikál, szakértőként nyilatkozik televízióban és több elismerés, díj tulajdonosa. A BGE Társadalomtudományi Intézet docense, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológia Tudományos Bizottság tagja, ahogy a szegedi orvosegyetem kutatócsoportjának is és még csak idén lesz 35 éves. Mi a következő cél?

– Amit 35 éves koromig megterveztem, azt elértem, de van még mit megvalósítani...