Mikófalva emberségből jelesre vizsgázott a kitelepítések idején

Hatvankilenc évvel ezelőtt, 1951 nyarán kezdődtek a kitelepítések Magyarországon, amikor tizennégyezer budapesti polgárt, értelmiségit semmiztek ki és űztek vidéki, kuláknak minősített családokhoz. Erre emlékeztek Mikófalván, ahol megkoszorúzták a kitelepítettek emlékművét. Az ünnepségen Kelemen Károly tárogatón játszott, s a helyi asszonykórus is énekelt.

Fónagy Gergely polgármester felidézte, a kitelepítések 1951. május 21-én kezdődtek, a városokból ÁVO-sok kíséretében tömegesen, az éjszaka leple alatt vagoníroztak be és telepítettek ki családokat kisemmizetten, a reménytelenségbe taszítva őket. Mikófalvára 31 családot telepítettek ki, ahol a bajban kiteljesedett az emberi szolidaritás és összefogás a kitelepített és a befogadó „kulák” családok többségénél, s továbbra is tartották a kapcsolatot. A törvénytelenül kifosztottak és kitelepítettek a mai napig nem kaptak jogorvoslatot.

Fónagy Gergely megemlékezett arról is, hogy tizenegy éve avattak emlékoszlopot a Mikófalvára kitelepítettek még élő gyermekei saját és a befogadó családok emlékének megőrzésére. A hála és tisztelet mellett figyelmeztetésként, hogy ember- és jogellenes diktatúrák soha hasonlót el ne követhessenek embertársaink ellen.

A kitelepítettek nevében Breuer Klára mondott beszédet, ő és családja Hortobágyon, férje, Rudas Pál Mikófalván élte át a Rákosi-korszak üldözését. Mint mondta, a kitelepítés szó nem adja vissza mindazt a nehézséget, amit az elszenvedőknek át kellett élniük, a földönfutóvá válást, a fizikai nehézségeket, atrocitásokat, a hosszan elhúzódó társadalmi kirekesztést.

Nem csupán zárt táborokba és kulákportákra telepítettek ki egész családokat. Voltak, akik javaikat hátrahagyva saját vidéki présházukba menekültek. Falvakon belül is telepítettek ki embereket, több esetben „felajánlották” ingatlanukat az államnak. Mindezek kapcsolódtak a Rákosi-korszak más megtorló intézkedéseihez, ekkorra már 12 zárt tábor működött a Hortobágyon, és Recsken vagy Kistarcsán is nagyüzem volt. A kulákoknak bélyegzett gazdákat már a legkülönbözőbb intézkedések sújtották.

Mint mondta, a mikófalviak is sok nehézséget kiálltak 1951 nyarára, folyt az önálló gazdálkodó magyar paraszti társadalom felszámolása beszolgáltatással, éjszakai razziákkal, padlássöpréssel, börtönnel. Mikófalván a szorgalmas családok közül hirtelen 17 vált kulákká, hozzájuk küldték a nincstelenné vált 31 budapesti családot, hogy egymással szembe forduljanak. Ám ahogyan az Embert ültettél a nyakunkra, kitelepítve Mikófalvára című könyvben olvasható, bár valóban keserves volt a sorsuk, de megtalálták az egymáshoz vezető utat, és leggyakrabban támogatták egymást a kilátástalan élethelyzetben. A visszaemlékező kötet nehézségekről – éhezésről, a szervezet tönkre meneteléről – is beszél, de az emberi kedvességről, az apró örömökről is, valamint a falusi ember fáradhatatlan szorgalmáról, az újra felállni tudásról.

Mint mondta, az amnesztiával a szabadulókat újabb korlátozok közé szorították. 1953 nyarán akut kérdés lett a lakhatás, a munka, a tanulás, voltak, akik nem is tudták Mikófalvát elhagyni még egy ideig. Ekkoriban vált a zárt táborokba és a kulákportákra telepítettek sorsa azonossá, élethosszig cipelték magukban a sebet és magukon a stigmát. A fiatalok előtt bezárultak a gimnáziumok, egyetemek kapui, a felnőttek sokszor csak segédmunkát vállalhattak, az idősek nyugdíjkérvényeit elutasították. Az embereket listázták, megfigyelték. A kitelepítettek sokszor magukat korlátozták, hogy ne legyenek szem előtt, a falvak pedig kiüresedtek, a fiatalok gyári munkások lettek. A Kádár-korszak sem tekinthető a csendes építkezés korszakának.

Breuer Klára szerint az atrocitásokat elszenvedők sorsa egyéni tragédia, azonban az, hogy nem folytathatták munkájukat családjuk, közösségeik, a közjó javára, életvezetésük pedig nem példának, hanem elítélendőnek számított, az egész magyar társadalomra nézve hiányt jelent.

Megemlítette, a hortobágyi kitelepítés ez évi 70. évfordulója eléggé visszhangtalan maradt, reméli, hogy a budapesti kitelepítések jövő évi 70. évfordulója már nem lesz az. A fiatalabb nemzedékeknek meg kell érteniük, mi is történt valójában, a rejtőzködő valóság bemutatása, a tabuk döntögetése mindenki feladata. Az egyéni sorsok, a mikrotörténelem felfoghatóbbá teszi a Rákosi- és a Kádár-korszakot. Ezért született a könyv és az emlékoszlop is, ahol jövő júliusban is várják a megemlékezőket, köztük a fiatalokat. Köszönetet mondott a mikófalviaknak, akik nem a hatalom vágya szerint cselekedtek és menedéket nyújtottak sok budapestinek.