A kitüntetett agriás önkéntes a tűzzel is felveszi a harcot

Önzetlenség, segítőkészség, szerénység. Többek között ezzel a három tulajdonsággal tudom illetni Kókai Zsuzsannát, az Agria Speciális Mentő és Tűzoltó csoport tagját, akit az elmúlt években végzett munkájáért idén, 2020-ban kitüntetéssel jutalmaztak. Egerben már hagyomány, hogy az államalapítás ünnepén a városi díszünnepségen különböző elismerésekben részesülnek az arra érdemesek, így történt, hogy Kókai Zsuzsannát is a színpadra szólítottak augusztus 20-án, hogy átvegye a Kiváló munkáért kitüntetést Mirkóczki Ádám polgármestertől.

– Megtisztelő érzés volt megkapni a díjat, főleg miután megláttam, hogy kik vannak még a díjazottak között. Felemelő érzés volt a színpadon állni, bár nagyon zavarban voltam – mesélt lapunknak arról, milyen érzés volt kitüntetettként a kamerák kereszttüzében állni.

– Ez nem az én díjam, ez a mi díjunk, a csapat sok éves erőfeszítése áll az elismerés mögött. Nagyon szeretem ezt a csapatot, büszke vagyok rá, hogy ezek közé az emberek közé tartozhatok – tette hozzá gyorsan.

Kókai Zsuzsanna története azonban jóval a díjátadás előtt kezdődött el. Arról kérdeztük, hogy milyen út vezetett ide számára.

– Konkrét okokat nem tudok mondani, de azt igen, hogy már gyermekként azt éreztem, hogy én segíteni akarok másokon. Általános iskolában úttörő és kisdobos is voltam, mindig benne voltam a dolgok sűrűjében. A Jászságból származom, pontosabban Jászberényből. Még ma is emlékszem arra, hogy a lakótelepen, ahol laktam előfordult, hogy a barátnőimmel felborogattuk a kukákat, de csak azért, hogy utána rendet rakhassunk. Egy másik vicces emlék a gyermekkoromból, hogy mosogatás közben habot pakoltam a tányérokra és úgy rendezgettem őket, mintha a rászorulóknak osztogatnék főtt ételt – osztotta meg velünk emlékeit.

Bevallása szerint Jászberényben töltött évei alatt ez a segíteni akarás háttérbe szorult, nem igazán talált olyan platformot, ahol ki tudott volna teljesedni, mint önkéntes. Elmondta lapunknak, hogy a szerelem vezette őt Egerbe, majd' tíz éve.

– Kilenc éve költöztem a környékre, négy éve lakom Egerben. A csapattal nem sokkal később, 2012-ben ismerkedtem meg egy alapítványon keresztül, ahol éppen dolgoztam. Mint az később kiderült, az Agria Speciális Mentő és Tűzoltó Csoport szoros együttműködésben áll az alapítvánnyal, ők szokták szállítani az adományokat. Így kerültem velük kapcsolatba – avatott be minket.

Arról is beszélt nekünk, hogyan lehet valakiből önkéntes.

– Senkiből nem lesz tag egyből. Itt is van próbaidő, ugyanis a csapat tagjainak nagyon fontos, hogy felmérhessék, mennyire tudnak számítani a leendő önkéntesre. Nagy szükségünk van emberekre. Mi, önkéntesek jelenleg tizenöten vagyunk. Egyenlőre többségben vannak a férfiak, de szépen alakul a nő önkéntesek száma is. Van négy lány, aki terápiás kutyák bevonásával segítenek be a munkánkba. Annak nagyon örülnénk, ha fiatalok is csatlakoznának hozzánk, akik ha kell, majd átveszik a stafétát. Nagyon sok rászoruló ember van, sajnos nem tudunk mindent bevállalni, bár szerintem ebből nem lehet kiöregedni – mondta mosolyogva.

Kókai Zsuzsanna azt is ismertette, hogy számára milyen az önkéntes életérzés.

– Sokan csodabogaraknak tartanak minket. Saját szabadidőnkben csináljuk ráadásul fizetés nélkül? Az érzést nem lehet szavakba önteni, ezt mindenkinek ki kell próbálni. Át kell élni, hogy milyen érzés, amikor hálásan csillogó szemekkel néznek ránk. Nemessé, erőssé tesz. Pénzben ki sem lehetne fejezni – tette hozzá.

– Szeretem az egyenruhát. Piros, sárga és fekete. Büszke vagyok rá. Mikor rajtam van teljesen más embernek érzem magam, átszellemülök, megkomolyodok, nem akarok szégyent hozni sem a ruhára, sem a csapatra. Olyankor minden szem rám szegeződik – emelte ki, milyen érzés magára ölteni az egyenruhát.

Beszámolója alapján igen széles skálán mozog az önkéntesek tevékenységi köre: a szendvicsek készítésétől a tűzoltásig, leggyakrabban csak Heves megyében, de ha kell, bárhová bevethetők.

– Mindegy, hogy hány óra van, éjjel és hajnalban, ha tehetjük, megyünk oda, ahol szükség van ránk és maradunk amíg csak kell. Sok mindennel foglalkozunk: állatmentéssel, eltűnt emberek keresésével, városi rendezvények biztosításával, útlezárásoknál ügyelünk, kerékpáros versenyeknél vigyázzuk a résztvevők épségét, de ha kell, méheket fogunk be vagy darazsat irtunk – sorolta.

A rengeteg bevetés közül, amin részt vett, kiemelt egy esetet, amit ő a legizgalmasabbnak tart.

– Az első tűzeset nagyon izgalmas volt. Miután elvégeztem a negyven órás tanfolyamot és már mehettem tüzet oltani, még nem tudtam, fogok-e félni. Nagyon izgatott voltam. A fiúk mondták, hogy ne izguljak, csak menjek utánuk és minden rendben lesz, de miközben próbáltuk megfékezni a tüzet, annyira belejöttem, hogy a csapat tagjainak kellett visszafogni. Bevetés közben megszűnik a külvilág, csak a feladatra koncentrálunk. Semmi máshoz nem fogható érzés kerít olyankor hatalmába – mesélte.

Az Agria Speciális Mentő és Tűzoltó Csoport önkénteseként nincs olyan, hogy átlagos nap, sokszor adódnak nem minden napi események. Ilyen kivételes alkalmakat is beszélt néhány mondatban Kókai Zsuzsanna.

– Emlékszem, egyszer egy pávát kellett lehozni egy Eger környéki település házának tetejéről, mert megázott és nem tudott lejönni. Másik alkalom, amikor egy óriáspapagájt hajkurásztunk, ami egy Szépasszonyvölgyben található étteremből szökött meg – mesélte.

Az izgalom és az olykor vicces esetek mellett azonban megosztotta velünk, hogy az önkénteskedésnek van egy másik, kevésbé vidám oldala is.

– Ez a tevékenység lelkileg is megterhelő tud lenni nem is kicsit. Nagyon sok szomorú esettel találkozom nap, mint nap és ezeket valahogy nekem is fel kell dolgoznom. Akkor még nem voltam jelen, csak a társaim meséltek róla, mennyire nehéz volt megemészteni a devecseri vörösiszap-katasztrófakán látottakat. Hetekre és hónapokra volt szükség. Teljesen más dolog tévében látni a tragédiát és más élőben. Számomra, mióta tagként önkénteskedem, az egyik legmegterhelőbb eset az volt, mikor egy Bélkőn eltűnt túrázót kerestünk, majd egyszer csak érkezett a hívás, hogy sajnos leesett egy szikláról és meghalt. Nem volt könnyű túl tenni magam rajta – számolt be a fájdalmas emlékről.

Mégis, minden nehézség ellenére Kókai Zsuzsanna céltudatosan állítja, hogy az önkénteskedés a jövőben is folytatódni fog és áll elébe minden kihívásnak.

– Számítanak ránk és ez jó érzés – mondta.