Halópénz

A régiek tudták, hogy előbb-utóbb menni kell a világból. Azt is megtanulták, hogy az utolsó útra se hamuba sült pogácsával telt tarisznyát, se arannyal tömött erszényt nem lehet vinni. Tudták, hogy a halálra készülni kell. Minden nap. Mert soha nem tudhatod, mikor, milyen körülmények között ér véget az élet. Azt is tudták, bárhogy szereted embertársadat – legyen az férj, feleség, gyermek, unoka – előbb-utóbb el kell engedni. S hogy mikor, ebbe nincs beleszólásod. Nagyobb hatalmak szabják az időt. 

A régiek – bármilyen válság volt is a világban – félrerakták a halópénzt, hogy ne érje a családot az a szégyen, hogy legközelebbi hozzátartozójuktól nem tudnak méltóképp elbúcsúzni. Régi világ, régi szokások, a gyász azonban mindenki életében felbukkan egyszer. S aztán mindaddig jön a gyászhírek sora, amíg végül ezzel már nem lesz dolgod, mert éppen te leszel a soros. Hogy mit lehet kezdeni a veszteség érzésével szerettünk elvesztésekor, erre senki nem tud tippeket adni. A gyász személyes ügy, a búcsú a halottól azonban nem az. 

Mindez arról jutott eszembe, hogy a temetkezés költségei szinte követhetetlenül nagyot ugrottak az elmúlt években. Legyen szó egyszerű urnás, vagy a szeretett hozzátartozó végakaratának megfelelő koporsós temetésről. 
A végtisztesség megadása tisztesség kérdése. A temetkezés jó üzletnek tűnt minden korban, azonban empátia nélkül nem sokat ér.