Selypiek Ausztráliában: megpihenni Krokodil Dundee kocsmájában

Az idei zord februárban éppen a selypi sarok húsvéti díszítésére készültünk, s eléggé váratlanul ért, amikor egyik legaktívabb közösségi emberünk, Képe Judit bejelentette, hogy sajnos ezúttal nem tud részt venni a munkában. Persze, érthető volt a magyarázata, amiért valamennyien irigyeltük is: párjával, Tibivel együtt meghívást kaptak Ausztráliába.

Három hónap odaát, a „legfiatalabb” kontinensen, a hajdani brit börtönszigeten – vétek lenne kihagyni. Nem is tették, így május végéig várnunk kellett, hogy hazaérkezzenek. Aztán ez az idő is eljött, most pedig Judittal arra vállalkoztunk, hogy olvasóinkkal is megosztja élményeit. Nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy két tündéri szőkeség, Hanna és Luca unokái végig körülöttünk nyüzsögtek, újabb és újabb kérésekkel bombázva mamájukat, de azért megoldottuk.

– A középiskoláig kell visszamennünk, amikor az újhatvani „Közgében” Pálinkás Tünde az osztálytársam lett – idézte fel a több mint harminc évvel korábbra visszanyúló előzményeket Judit. – Barátságunk kiállta az ezt követő évtizedeket, így azt is, amikor nagyon távolra sodorta őket az élet. Tizen-egynéhány éve Ausztráliában találtak új hazára a lányukkal, majd édesanyját is kivitték, az unokájuk pedig már ott született.

A család beilleszkedett, kellemes egzisztenciát építettek. Tünde takarító vállalkozást működtet, a férje, Attila pedig kamionozik egy helyi ércbányában – ami tulajdonképpen az egyetlen nagyobb munkalehetőség a környékükön.

– Meghívtak bennünket, ami nem kis áldozat volt a részükről, hiszen három hónapon át gondoskodtak rólunk, nekünk csak élvezünk kellett ottlétünk minden pillanatát, amiért örökké hálásak leszünk – mondta Judit. Hozzátette: legalább két éve tervezték már a találkozást, aminek az időpontját eredetileg az ő az ötvenedik születésnapjára tűztek ki; ez a dátum nem jött össze, viszont Tünde szülinapján végre ismét együtt lehettek.

– Biztosan sokan ismerik az érzést, amikor két gyerekkori barát hosszú idő után újra találkozik, s onnan folytatják, hol annak idején abbahagyták. Mi is így voltunk, miután leszálltunk a repülőről. Érdekes volt látni azt is, hogy az egykori mozdulatok, szokások, gesztusok megmaradtak, ami még Tünde anyukájának is feltűnt.

Judit barátnőjéék nem a földrész peremén élnek, ahol az ausztrálok nagy része, hanem arrafelé, ahol a sziklás-sivatagos rész kezdődik: Mount Isa a település neve, amely a kontinens északkeleti régiójában található, mintegy 900 kilométerre az óceántól.

– Hatványozottan több idő sem lett volna elegendő, hogy mindent lássunk, mindent átbeszéljünk – folytatta Judit. – Persze, amit lehetett, igyekeztünk kihozni a három hónapból. Tündéék tíz percnyire laknak a kisvárostól, farmos övezetben, tipikus ausztrál környezetben. Fehér kerítések, kecskék, tehenek, miegymás, ha érted, mire gondolok. A közelben viszonylag sok, három-négy magyar család él, velük is szerveztünk közös programokat, főként az első hetekben, amikor a csapadékos időjárás elvágott minket a többi településtől. Érdekesség, hogy arrafelé a hidak „háta” nem domború, mint itthon, hanem homorú, aminek következtében az áradások idején megáll rajtuk a víz, megbénítva a közlekedést.

– Ausztráliának nagyon sok arca van, sokat is láttunk ezekből, de koránt sem az összeset – folytatta. – Érvényes ez az időjárásra is: mi az ottani nyárba érkeztünk, s miután tulajdonképpen csak két évszak van, már a télhez közeledve indultunk haza. Így a párás, fülledt klíma mellett belekóstolhattunk a sivatagiba is, amikor a nappalok 26 fokosak, az éjszakák viszont meglehetősen csípősek; előfordult, hogy be kellett gyújtani a kandallóba.

– Mivel eleinte az áradások miatt el voltunk zárva a külvilágtól, a környéken „katasztrófaturistáskodtunk”, de megnéztük a helyi nevezetességetek is, és persze sokat beszélgettünk. Aztán útra keltünk, tíz órás autózást követően eljutottunk az óceánhoz, ami szintén egy csoda, különösen nekem, aki mindig is imádtam a tengert. Itt történt az is, amikor a homokba írtam az otthonra szánt üzeneteket: gyerekeimnek és unokáimnak, a selypieknek – , utóbbit a heol olvasói is láthatták –, és persze neked (Mi tagadás, jól esett, amikor olvashattam a nekem szóló biztató szavakat: HAJRÁ OTTÓ! – T. O. megj.). A legmeghatóbb viszont az volt, amikor egy nagyon kedves, beteg ismerősömnek, Soma Móninak is szívecskével üzentem (aki ezt névvel is vállalta – A szerk.), s közben, ezen egyetlen alkalommal, sirályok szálltak fölénk, s végig a fejünk felett köröztek. Úgy éreztem, ez valami isteni jel lehet.

Az óceán közelében egy hetet öltöttek, feltérképezték a könyéket: az esőerdőket, a városokat, mindenek előtt a Korall-tenger partján lévő Port Douglast. Mindeközben szinte egyfolytában esett az eső – hol szakadt, hogy pedig szitált –, ami arrafelé természetes az év ezen időszakában. A pazar látnivaló, a buja növényzet, az európaiak számára nagyrészt ismeretlen kultúra lenyűgözte őket. És Judit szerint az emberek, a kinti magyarok gondolkodása is más, mint itthon… Pozitív értelemben.

– Az állatvilág külön fejezetet érdemelne – mondta. – Rengeteg a kenguru, jóval több, mint felénk az őz. Sajnos az utakon sokat elütnek, az autókat védőráccsal kell felszerelni. Jártunk állatkertben is, ahol koalát is a kezünkbe foghattunk, a nálunk megszokott nyuszisimogatók helyett pedig kengurusimogatók várják a látogatókat. Annyira cuki, barátságos állatok, nagyon tetszett nekik, amint fogtuk a „kezüket”, vakargattuk az állukat. És hát az udvaron kószáló leguánok, a kakaduk, a színes papagájok… Csapatostól szálltak, csipegettek, tovább mentek… Csoda volt! Nagyon félős vagyok, itthon a legkisebb póktól is megrettenek, ott pedig természetes, hogy a varjúnál is nagyobb denevérek csapkodnak a közeledben. Egyszer egy kígyót is „megcsodálhattam” pár méterről, fel is vettem a telefonommal, s csak később derült ki, hogy a legveszélyesebb helyi csúszó-mászó fajta volt. Szerencsére nem esett bajom, önmagamhoz képest nagyon bátran viselkedtem - mesélte.

Nagyon gyorsan eltelt a három hónap. Judit azt mondja, amikor távol van az otthonától, máskor is gyakran elkapja a honvágy, s ezt most sem úszta meg. Néha elérzékenyülve még pityergett is az itthoniakra gondolva, de mindent egybe vetve jól viselte a távollétet.

– Búcsúzáskor kettős érzés volt bennem, ott hagytam a lelkem egy darabját, de az utolsó hetekben már vágtam a centit, hogy itthon lehessek, magamhoz ölelhessem szeretteimet. Megbeszéltük, hogy amíg érvényes a vízumunk, visszamegyünk, a tervek szerint karácsonykor, de itthon meglepetés várt: a lányomék azzal fogadtak, hogy a harmadik unokámat várják, aki előreláthatólag akkortájt születik. És képzeld: Hannához és Lucához hasonlóan ő is kislány lesz...