Amikor az egri Sárvári fagyija a földön landolt: emlékeket idéztek az 50 éve érettségizettek

Korábbi cikkünkben, amikor még a készülődésről írtunk főként az iskoláról szólt a történet. A tanintézmény és az épület új volt, s mi voltunk ez első első évfolyamos osztályok egyike a Malomárok utcában. Ott, ahol még akkor nem állt a leendő új lakótelep egyetlen háza sem, fedetlen volt a Szala felől jövő patak, s a város egyik népes általános iskolája, a hármas magasodott átellenben. A későbbi garzonház helyén családi házak sora, közöttük egy kocsma volt megtalálható.

Most viszont ideje a találkozóról, s magunkról számot adni egy kicsit. Amikor gyülekeztünk bizony néha kellett találgatni, hogy ki, kicsoda: 25-30 év is eltelt, hogy nem láttuk egymást, de olyan osztálytárs is akadt, akit fél évszázad után kellett volna felismerni. Azoknak, akiknek még nem volt ilyen találkozója el kell mondani, hogy ez a bizonytalanság nem tartott sokáig. A beszélgetések során – szinte varázsszóra – előjöttek az egykori diákok gesztusai, s mindenki hasonlítani kezdett ötven évvel ezelőtti önmagára.

A Kovács Tibor moderálásával folyó megemlékezés, illetve az életút bemutatása névsorban haladt. Az elhunytakról is igyekeztünk összeszedni, amit tudhatunk róluk. Sajnálatos, de tény, hogy egyfajta társadalmi tükrét is kaptuk a Ratkó-korszak gyermekei sorsának alakulásáról ezzel a visszatekintéssel. A tanulságok egyike, hogy az esztergályos szakmában egy diáktársunk kivételével szinte senki nem dolgozott. A másik konklúzió, hogy többünkkel kibabrált az alkoholfüggőség, s nagyobb részt rá is ment egy-egy élet – jobb esetben csak egy ígéretes karrier – erre.

Fura képződmény volt abban az időben a 4+2-es rendszerű szakközépiskola. Arra volt "jó", hogy a gimnáziumokhoz képest két nappal kevesebbet töltsünk az iskolapadban, a szakma elsajátításához pedig a két nap édeskevésnek bizonyult. Pedig jó helyeken voltak a gyakorlati foglalkozások, amikor már kiszabadultunk a tanműhelyből. A Vörös Csillag Traktorgyár, mint hívtuk Vöcsi – ma a ZF Hungária működik a helyén – és a Finomszerelvénygyár (Berva) volt gyakorlati foglalkozásaink terepe.

Mindezek tükrében nem is olyan lesújtó adat, hogy mindössze hatan szereztünk valamilyen diplomát, ebből hárman tanárit, hárman pedig műszaki pályán léptek előbbre. Lett közülünk olyan, aki gyárat, cégeket igazgathatott, lett olyan, aki előbb a megyei polgárvédelmet, majd – a tűzoltósággal való integrációt követően – a megyei katasztrófavédelmet vezethette első emberként. Többeknek máig saját vállalkozása működik és biztosítja a jobb, vagy jó megélhetést, de egyikünk a katonai pályán jutott nagyon magasra, számos vezetői státuszt betöltve.

Sorra szedtük persze emlékeinket is. Az egy olyan kor volt, amikor szigorú szabályok szabták meg az iskolai életet is. Tilos volt például a hosszú haj, a farmer, s természetesen a dohányzás is. Az italt és a drogot külön nem tiltották, hiszen a 18 év alattiak alkoholfogyasztását törvény tiltotta, s akkoriban a drog egyáltalán nem volt honos, s csak mint valami Nyugaton létező csúfság volt ismeretes.

Tanáraink közül a cigarettázást ketten üldözték kitartóan: Kugler Béla és Cseh István. Fel is hozódtak az emlékek arról, hogy a számunkra egy időben magyart is tanító Kugler tanár úr fel-felbukkant a vécében összefogdosni a renitenseket, Cseh tanár úrtól pedig még az utcán se lehettek biztonságban a füstölők. Pekár István évfolyamtársunk esete különösen emlékezetes ebből a szempontból. Annyira megszokta, hogy figyelni kell bagózás közben közterületen is, hogy reflexé vált nála az égő cigaretta tenyérbe fordítása, amikor meglátta a tanár urat. Egy alkalommal azonban nem cigaretta égett újjai között, hanem a Sárvárinál vett fagylaltot nyalta, amikor megpillantotta rettegett tanárát. S a reflex működött.

Ha már szóba jött a Sárvári, most is elsopánkodtunk azon, hogy milyen kár a régi szép idők legendás fagyizójáért. A kapualjban kellett a hosszú sort kiállni a Kossuth utcában, közvetlenül az Ibolya presszó – ma a Rádi Pékség boltja van a helyén – mellett, hogy hozzájussunk a legendás nyalnivalóhoz. Volt persze, aki az Ódryra esküdött, de a többség a Sárvárit favorizálta.

Ami a másik cigarettázókat levadászó tanárunkat, Kugler Bélát illeti. Precíz és jó pedagógus volt. Amiért például magam – férfi létemre – viszonylag máig szépen írok, az az ő elvárásainak köszönhető. Úgy mondta, hogy ne írjunk három milliméternél nagyobb betűkkel, mert úgy csúnya lesz, de kisebbel se, mert akkor nem látható.

És ha már tanáraink. Legtöbbjük – talán Cseh Kálmán és Soós György kivételével – nem él már, s van akiről nem nagyon tudunk. A találkozón az emlékezéshez e téren is mindenki tett egy csipetet. Szóba jött Tóth Balázs például, aki a történelmet tanította. Neki volt egy szenvedélye a vadászat, s ha nem akartunk például a mohácsi vészről részleteket hallani, de különösen felelni belőle, akkor rákérdeztünk arra, hogy miként telt a hétvégéje, vadászott-e. Garantált volt, hogy lesz történet. (A sors érdekessége, hogy később a feleségének és a testvérének is kollégája lehettem a tanárképző főiskolán.)

Az iskola egykori és mai tanárairól még annyit, hogy az érettségi találkozót beharangozó cikkbe csúszott egy tévedésből származó hiba. Erre az ugyancsak a GMSZ-ből indult – és mindenféle civil és közösségi tevékenységekből vármegyeszerte jól ismert – Mácsár Beáta hívta fel a szerző figyelmét: "Szia Sándor! Örömmel olvastam az osztálytalálkozótok kapcsán megfogalmazott cikket. Sajnos találtam benne egy nem is kis tárgyi tévedést. A mostani igazgató Busák István nem a tanár Busák fia. A mostani igazgató apukája gumis volt és István is dolgozott az apukájával. (Gál Tibor pincészeténél volt a műhelyük) A tanár Busák – hegesztést tanított nekünk – és a gumis Busák testvérek voltak, nagyon eltérő egyéniségek... Hát ennyi. Bocs a kiigazításért.  beus" 

Ez a heggesztésről szóló mondatrész pedig felidézett egy akár zárszónak is megfelelő sztorit, ami az akkori diákkörökben szájról szájra járt és legendává lett. Busák tanár úr, mikor élőben is bemutatta a hegesztés tudományát, készített egy mintapéldányt. A kisérő szöveg az volt, hogy ilyennek kell lennie a mi munkánknak is. Hanem valaki elcsórta az etalont, s az óra végén beadta saját munkájaként. Nem találják ki, hármast kapott rá.