Kutyaélet: a jók karácsonykor mennek el, így van ez Lőrinciben is

A város, amelyben élek, felcseperedésem idején még falu volt, a falusi létforma minden jellegzetességével, így az itt élők felfogásával is. Persze, öt-hat évtizeddel ezelőtt még a városokban sem volt mindennapos, hogy a kutyát már-már családtagként kezeljék, a lakásba engedjék, előbb kapja meg a falatot, mint az asztalnál ülők, párnázott kosárban aludjon, s ha odakint dörömbölnek a mínuszok, kabátkában, vagy – amint az már sok helyen látható – kiscsizmát ráadva vigyék sétálni.

Nem bizony! Vidéken a kutyának valóban kutyaélete volt. Csupán az udvar egy része lehetett az övé, a kis bódé, amit annak idején még nem kutyaháznak, hanem kutyaólnak neveztünk, és szerencsés négylábúnak kellett annak lennie, amelyik nem kapott láncot nyakába, ami a legtöbb esetben egy életre szólt. Legfeljebb annyi könnyítéssel, hogy a leleményesebb gazdik kifeszített drótra szerelt csúszkával igyekeztek növelni a mozgásterüket.

Az ebeket akkoriban még az udvari állatkert részeként kezelték, egyenrangúak voltak a tyúkokkal – szegény páráknak milyen megalázó lehetett! –, a disznókkal, a kacsákkal és a libákkal. Elsődleges és többnyire kizárólagos dolguk a házőrzés volt, amit olyan komolyan vettek, hogy reggeltől estig be nem állt a szájuk. Az ételek között nem válogathattak, legtöbbször azt kapták, amit a hízók, krumpli- és kenyérhéjjal, mindenféle ételmaradékkal, de becsületükre legyen mondva, szárazra nyalták a tányért (pontosabban a selejtezésre ítélt lábast), ha nem szerették volna, hogy felkopjon az álluk.

Tájékozatlan vidéki kölyökként amúgy kevés kutyafajtát ismertünk. Emlékeim szerint mindössze kettőt: a német juhászt, amit következetesen farkaskutyaként emlegettünk, valamint az összes többit, amelyek kilencven százaléka nyilvánvalóan korcs volt. Kölyökfantáziánkban ezek mellett legfeljebb a boxer létezett, mint távoli, elérhetetlen, misztikus valami, ami – feltételeztük – alighanem legyőzhetetlen, ezért a valóságban talán nincs is.

A televízió elterjedése persze faluhelyen is kinyitotta az ablakot a világra, így másfajta jószágok is a látóterünkbe kerültek: a német juhászok (Rin-Tin-Tin, később Kántor) mellett Belle, az alpesi pásztor, amely leginkább kuvaszra hajazott (Belle és Sébastien), vagy a Homoki Nagy István-filmben (Gyöngyvirágtól lombhullásig) szereplő tacskó. Híres kutya volt Lassie is, de vele sose találkoztam a moziban, mert nálunk vagy nem forgalmazták, vagy a falunkban nem vetítették, vagy pedig, mert nem érdekelt. Így ismereteimet néhány Fekete István művel gyarapíthattam, ahogy a többi gyerek, akik szerettek olvasni.

Most pedig, hogy a felvezető hosszabb lett, mint maga a tárgyalt téma – ami egyébként indokolt, hogy elképzelhessük a közeget, amelyből és amelybe életem első kutyája érkezett –, ideje, hogy elindítsam a nosztalgiavonatot, mégpedig Bobival. Már a neve is beszédes, hiszen angol megfelelője férfira utal (Bobby a Dallasból, ki nem tudná?), Bobi viszont lány volt. Szuka, így mondták a felnőttek, nem mintha értettem volna, de nem is foglalkoztam vele, kutya volt, és kész, s különben is, vele együtt az elnevezését is örököltük. Valamivel fiatalabb lehetett nálam, együtt nőttünk fel, s már fiatal felnőtt voltam, amikor távozott.

Hosszú létét a fentebb vázolt körülmények között élte le: vastag láncon, amit nagyanyám tekert a nyaka köré, odvas deszkákból (talán régi kredencből) tákolt kutyaólban. Kincsként őrzök egy fekete-fehér fotót, ami velem és a láncával együtt megörökítette, nem sokkal végleges eltávozása előtt. Tizenöt évig élt velünk, pontosabban a hátsó udvarban. Sose nőtt össze velem annyira, mint a későbbi kutyusaim, „köszönhetően” a rászabott kutyaéletnek, de mégiscsak ő volt az első, a megismételhetetlen.

Majdnem húszévesek voltunk mindketten, én kicsit több, ő kicsit kevesebb, amikor végleg lehunyta a szemét; nem mertem és nem is akartam kimenni a kert végébe, amikor nagyanyám elhantolta.

Az említettet húszévnyi „kutyamentes” időszak követte. Honvédség, udvarlás, gyermeknevelés, költözések – megannyi olyan történés, amik során eszünkbe se jutott további terhet a nyakunkba venni. Akinek tartósan volt már házi kedvence, tudja, hogy egy kutya örökké „gyerek” marad, folyamatos gondoskodást igényel, reggeltől estig szabályozza gazdája életét. A felelősségvállalás persze kifizetődik, ahogy megtapasztaltuk ezt labradorunk, Fruzsi esetében is, „aki” több mint egy évtizeden át boldogított bennünket.

Igen, boldogított. Ő választott ki, amikor a tenyésztőhöz mentünk: kistestvérei közül elsőként rohant hozzánk, s ezzel el is dőlt a dolog. Addigra a gyerekeink már úgy ahogy felnőttek, mind több idő jutott másra is. Olyannyira, hogy amikor egy karácsonyi délutánon, már a szenteste hangulatában a régi hatvani fiókszerkesztőségünk ajtajába összekuporodva vacogott egy kis fekete kotorék, „őt” is hazahoztam. Böbének neveztük el, s ettől kezdve Fruzsival osztoztak szeretetünkön.

Létezésüket bőségesen dokumentáltam a Heves Megyei Hírlapban, minden további szószaporítás lenne, hiszen aligha adná vissza mindazt, amit csak a legelfogultabb állattartók érezhetnek. Elvesztésük úgy megrázott minket, ahogy – és nem szeretném, ha ezt félreértenék, de másként aligha írhatom körül – csak a hozzánk legközelebb állók elvesztése érinthet. Mindkét gödröcske kiásásakor szikrázott a csákány: Fruzsit karácsony előtt, Böbét pedig két évre rá, karácsony után temettük el, a két halom az árnyas kertszegletben egymás mellett őrzi a két kutyaszívet.

S hogy miért éppen most jutott mindez az eszembe…? Korábban valaki azt tanácsolta, hogy ha négylábú kedvencünk végleg elhagy bennünket, vagy azonnal gondoskodjunk a „pótlásról”, vagy soha többé ne legyen kutyánk. Mi az előbbi mellett döntöttünk, Böbe távozása után azonnal felkerestünk egy menhelyet, s nem volt nehéz rátalálnunk Sacira. Ez szinte napra pontosan hét éve, 2017 január 17-én történt. Szándékosan menhelyről hoztuk, tudatosan keveréket választottunk, továbbá – ragaszkodva a bevált hagyományhoz – eleve „kislányt” szerettünk volna.

Saci most itt fekszik mellettem a konyhában, Fradi-huzatos paplanon és párnán. Miként a többi kutyusunk, ő is túlélt már több kórt, de hála Istennek, mindegyikből kigyógyult. Szuszog és nyújtózkodik, biztonságban érzi magát. Ha megsimogatom, álmosan és szeretettel rám néz, majd folytatja a sziesztát.

Nem tudom, hogy Saci után lesz-e még kutyánk, hiszen az idő múlik, a gondoskodás pedig eléggé energiaigényes. Egyelőre azonban jobban tesszük, ha nem is merengünk ezen, hiszen ő itt van, és hálás minden percért, amit velünk tölthet. Mi pedig nemkülönben. Az viszont biztos, hogy amióta gazdik vagyunk, a karácsonyok óvatossá tesznek. Ezért is ideje, hogy kitavaszodjon.