Pici pont

Egykori tudszocos – tudományos szocializmus, később társadalomismeret című tantárgy az 1980–90-es évek felsőoktatásában – kollégám nyomott az orrom alá egy felvételt az akkor ismert világmindenségről. Azt mondta: nézd, ebben „bújik meg” a Tejút, benne a Naprendszerrel, s van a mi Földünk, ahol ezt a fotót nézheted. Ti filozófiatanárok azt tanítjátok, hogy a tér és az idő végtelen, de ha ez igaz, adj magyarázatot arra, hogy az idő mínusz végtelenjéből miként lehet eljutni a nullába, azaz a jelen pillanatba! 

Ez lehetett az a kérdés és válaszra várás, amikortól – józan mértéktartással és erős felelősséggel – az „Élj a mának!”viselkedési normaként kezdett kialakulni bennem. Jelentőségét vesztette így az élet értelmén való töprengés. Beláttam, meg kell tanulnunk a jelent, legyen az bármilyen minőségű. Szülessünk bár földes falusi házba, többszintes palotába, tanyára, fővárosba. Az életünket magunknak kell megélnünk úgy, hogy közben alakítjuk. Nincs helye a siránkoznak. 

Következménye is van ennek az életvitelnek: „illik” elfogadni a másik embert, a közösséget, amiben vagyunk. Örülni a báli szezonnak, együtt gyászolni halottainkat, s örömmel díszíteni fel a karácsonyfát. Na és persze szeretni is kell a szerethető embereket, megérteni azt, aki – bár nem kap – vágyik a szeretetre. S nagyon kell hinni is. Kinek Istenben, kinek más eszmében, de legfőképpen abban, akik vagyunk, az emberben.