Nagyhét

Virágvasárnap, ami az idén tegnapra esett, ifjonc koromban életem egyik leghosszabb hetének kezdetét jelentette. A várakozásét, amolyan advent negyedik vasárnapja módra, ami előrevetíti keresztény hitem gyermekivé konvertált kézzelfoghatóságát. 

Ezt szimbolizálta Jézus jeruzsálemi bevonulása, a nagyböjt és a barkaszentelés is: az ajándékozást, amit ezúttal azonban nem a karácsonyfa, hanem a zsebembe pengetett, kölniszagú fillérek testesítettek meg. Vagyis az ünnep, legyen az Jézus születése vagy a kereszthalál utáni feltámadása, nagyon is materiálissá tette a kamaszkort megelőző katolikus valóságomat. De nemcsak az enyémet, hanem kortársaimét, s gyanítom, a megelőző generációkét is. Mindkét jeles dátumból kivette a hit esszenciáját, viszont leülepedve hagyta a lehetőséget, ami az idő araszolásával (értsd: a szenteste és húsvéthétfő eljövetele) lassacskán el is érkezett. 

Csakhogy míg a karácsony nemi, életkori, társadalmi vagy bármilyen hovatartozástól függetlenül egyetemes örömmel töltötte el mind az adakozót, mind pedig a kedvezményezettet, s a szeretet kinyilvánításának a korlátait legfeljebb a pénztárca vastagsága jelentette, addig a húsvéthétfő látványosan polarizálta a népszokásjog által diktált elvárásokat. Az egyik fél kezébe vízzel teli vödröt adott, a másik fél nyakába pedig belezúdította annak tartalmát. 

Mi, fiúk, alighanem jobban jártunk, hiszen lányismerőseinket végiglátogatva, nemcsak piros tojással, hanem papír-, rosszabb esetben fémforintokkal is gyarapodhattunk, amikből aztán vehettünk magunknak lemezárugyári géppisztolyt, a lányoknak pedig legfeljebb az illúzió maradt, hogy a kis gavallérok között talán megbújt a számukra szimpatikus legényke is, akiről a következő napokban naplójuk titkokat őrző szamárfülei mögött ábrándozhattak. 

Ilyen körülmények közepette persze hiába próbálta a sekrestyében megtartott hittanórákon az esperes úr belénk plántálni a lényeget. A katekizmus, bármennyire igyekeztünk is magunkévá tenni téziseit, nem írta felül a karácsonyi ajándékok megelőlegezett örömét, a húsvéti locsolkodás egyenlegét; legfeljebb agyunk tartalék fertályában raktározódott el a mondanivaló. Hiába éreztük, hogy a világ megérett a változásokra – megmondta az esperes úr is –, ettől még nehezen teltek a várakozás órái. A dolgok megértésében az istentelen rendszer sem segített. 

Mi annak idején a szenteste délelőttjén, de még nagypénteken, sőt, nagyszombaton is az imperializmus elleni ádáz küzdelemre készültünk. Ez a harc lesz a végső – próbálták elhitetni velünk, ám kit érdekelt, hiszen pár óra múltán beteljesedett az igazi ünnep. Pár évtized se kellett, és profitéhségével éppen a kapitalizmus erősített a várakozásra. Igaz, mintha a szentestének nagyobb esély jutna, már ami az ajándékokat illeti. És ez így van jól, persze, csak akkor, ha húsvétra viszont megmarad bennünk az alleluja. Optimista vagyok, vénségemre is örök optimista. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás GettyImages)