Tiszta szívvel

Jó volt tapasztalni április 11-én, hogy mennyire sok ismerősöm osztott meg gyönyörűbbnél gyönyörűbb verseket közösségi oldalán a költészet napja alkalmából. Tény, hogy az én köreimnek nagyobbik része még az a korosztály, akik iskolai tanulmányaik, könyvtári élményeik miatt kötődnek a rímekbe szedett sorokhoz, a lírához. Az is örömmel töltött el, hogy jelenlegi lakóhelyemen, Andornaktályán estébe nyúló rendezvényt tartottak irodalomtörténészek, élükön Lisztóczky tanár úrral, verseket megzenésítő muzsikusok – közöttük sokunk kedvence, Turpi – közreműködésével. 

Elemi iskolai szintű ismeret, hogy József Attila születésnapjához köthető a versek magyarországi ünnepe. Erről a mondatról pedig az jutott eszembe, hogy több mint harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltás utáni első kormánykoalíció egyes kétbites agyú jelesei milyen elánnal támadták az egyik legnagyobb költőzseninket, József Attilát. A fő jelszó az volt, hogy kommunista költő ő, és milyen istentelenség papírra vetni olyan sorokat, mint „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám...”? Akik persze beálltak a fiatalon elhunyt poétánk szellemi rugdosóinak sorába, feltehetően nem olvasták Attila egyetlen sorát sem, vagy ha olvasták is, csupán abban a jelzett ideológiai szövegkörnyezetben, amit fentebb említettem. Az idő persze kinőtte azt a szellemi csökevényt, amit a politika irodalomba való beavatkozásának kísérlete jelentett az okostóni politikusok részéről. József Attila – kinek gyönyörűszép szívén időnek előtte termett meg a halált hozó fű – is visszakerült arra a polcra, amelyet irodalomtörténetünk legfelsőbb szintjének mondhatunk.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)