Interjú

2023.02.14. 09:30

A Fradi és Eger csillagának nemcsak csillaga, hanem saját páholya is van

Az 1988-as szöuli olimpiára tízfős kötöttfogásúbirkózó-válogatottunkból hatan is veretesebb eredménysorral érkeztek, mint Sike András, mégis őt koronázták meg, 23 évesen lett a földkerekség legjobbja az 57 kilogrammos súlycsoportban. 2015 és 2021 között ő volt a szakág szövetségi kapitánya, a tokiói ötkarikás játékok nagy magyar sikerei után pedig furcsa körülmények közepette távozott a posztjáról. Sike András elmondása szerint már túltette magát a történteken, manapság a Ferencvárosban a jövő bajnokait neveli, s közben nem hiányozhat a futballcsapat meccseiről. Sike Andrással a Magyar Nemzet készített interjút.

HEOL

Sike András

Forrás: Havran Zoltán/Magyar Nemzet

– Amikor a Magyar Birkózók Szövetsége tavaly év végén beválasztotta a Hírességek Csarnokába, azt mondta, hogy nagyon meglepődött. Tényleg?
– Igaz, hogy olimpiai bajnok vagyok, de aranyérmem – idézőjelben mondva – csak olimpiáról van; szóval akadnak nálam eredményesebb birkózók itthon, akik még nem kerültek be a Hall of Fame-be. De gondolom, az edzői múltam az elmúlt húsz évben, valamint a szövetségi kapitányi ténykedésem 2015 és 2021 között is közrejátszott abban, hogy rám esett a választás. Amire természetesen nagyon büszke vagyok.

– A ceremónia a csepeli Kozma István Magyar Birkózóakadémián volt, ahol az olimpiai bajnokainknak névre szóló páholyaik vannak. Senki nem foglalja el a bajnokok székét?
– Nemrég volt ott az első hazai válogatóverseny, és mondtam is Repka Attila barátomnak, hogy menjünk már fel oda, ha már saját székünk van. Láttuk, hogy a rendezők kifejezetten ügyelnek arra, más ne üljön ezekre. Később aztán csatlakozott hozzánk Lőrincz Tomi is, egyelőre az övé az utolsó névre szóló páholy.

– Az 1970-es években Egerben kezdte a birkózást. Honnan jött az indíttatás?
– Apámnak volt egy gyerekkori barátja, aki Ózdon birkózott, 1956-ban kiment Amerikába, de a 70-es években már hazalátogatott. Sokat mesélt a birkózásról, és a bátyám kedvet kapott hozzá. Később aztán én is mentem vele az edzésekre, tízévesen. Eleinte nem nagyon akartam birkózni, focizni sokkal jobban szerettem. Az 1974-es vb-re már emlékszem, és amikor az egymás közti játékban választottunk csapatokat, kiosztottuk, hogy ki a Cruyff, Neeskens, Beckenbauer és a Gerd Müller. Én a hollandokkal voltam. Az 1975-ös KEK-döntőre is emlékszem, amit a Fradi 3-0-ra elveszített a Dinamo Kijev ellen. Akkoriban lettem nagy Fradi-drukker, és a mai napig járok a csapat mérkőzéseire. Természetesen az Európa-liga-meccsen is ott leszek. Szóval, amikor eldőlt, hogy ott ragadok a birkózóknál, és később az is, hogy feljövök Budapestre – mert már akkor elhatároztam, hogy komolyan veszem a birkózást –, más klub szóba sem jöhetett nálam, csak a Fradi.

– Hogyan került fel a fővárosba, teljesen egyedül? Akkor még csak 16-17 éves volt.
– Még egriként nyertem serdülő magyar bajnokságot, kettőt is, és a fővárosi klubok is felfigyeltek rám. A Fradiban akkoriban Kruj Iván és Szőnyi János voltak a szakosztály vezetői, 1981-ben lejöttek Egerbe, és nyélbe ütöttük az üzletet. Igaz, hogy a Fradiban eleinte a szabadfogású szakág volt az erős, de a 80-as évektől a kötöttfogású is az lett, Komáromi Tibivel, Gáspár Tomival, majd később velem.

– A fővárosi közeggel is könnyen megbirkózott?
– Azzal nem olyan könnyen. Hónapokig vertem a fejemet a falba, honvágyam volt, Budapest sem tetszett, megbántam, hogy feljöttem a fővárosba. A klub a vidéki sportolóinak bérelt lakásokat, persze én nem lakást kaptam, hanem egy szobában egy ágyat. A szabadfogásban nem sokkal később Eb-aranyat nyert túrkevei Bíró Lacival laktam együtt. Közben tanultam is. Egerben kezdtem el a gépipari szakközépiskolát, amit már Budapesten fejeztem be. S idővel rájöttem, hogy mégiscsak jó döntés volt feljönni Egerből Budapestre.

– Kis kitérő a beszélgetésünkben, de említsük meg, hogy Egerben a mai napig nagyon megbecsülik. Vetélkedők fogós kérdése lehetne, hogy mi köti össze Törőcsik Mari és Tordai Teri színésznőket, Kovács Kati énekesnőt és önt.
– Hát igen, többek között velük együtt én is díszkövet kaptam az egri Csillagok sétányán. Másfél éve hatodikként engem tiszteltek meg ezzel, ami igazán szívet melengető.

– Visszaugorva a régmúltba: a fővárosban gyorsan szállította az eredményeket, 1983-ban bronzérmes lett a junior-világbajnokságon. Hamar egyértelmű lett, hogy ön a magyar birkózás nagy ígérete az 57 kilogrammos súlycsoportban?
– Azért itthon is meg kellett küzdenem a válogatottmezért. Arra a junior-vb-is úgy mehettem ki, hogy a válogatón éppen a klubtársamat, Tekes Tibit kellett megvernem. Ráadásul akkor a 17-18 évesek alkották az ifikorosztályt, a 19-20 évesek voltak a juniorok, de az ifik indulhattak a juniorok között, és én még ifi voltam. Nagy szó volt, hogy a két évvel idősebbek között harmadik tudtam lenni a junior-vb-n. Az 1984-es olimpiára, Los Angelesbe – ahova végül nem utaztunk el – még nem én mentem volna, hanem Sipos Árpi, de 1984 után ő súlycsoportot váltott, és az 57 kilogrammban én lettem a válogatott. 1986-ban pedig már az Eb-n a negyedik, a vb-n a hetedik helyen végeztem.

– 1988 márciusában egy norvég kisvárosban, Kolbotnban pedig megszerezte az első érmét a felnőttek között, bronzérmes lett. Fél év múlva milyen reményekkel utazott a szöuli olimpiára?
– Mivel akkoriban a súlycsoportomban egyértelműen az európaiak voltak a világ legjobbjai, úgy gondoltam, hogy az érem az olimpián is összejöhet. Az 1986-os vb-t Budapesten rendezték, és én már azon is a dobogót céloztam meg.

Sike András az MBSZ elnöke, Németh Szilárd és ügyvezető alelnöke, Bacsa Péter között
Sike András az MBSZ elnöke, Németh Szilárd és ügyvezető alelnöke, Bacsa Péter között   
Forrás: Róth Tamás/MBSZ

– Szöulba elképesztően erős kötöttfogású-válogatott utazott ki. Komáromi Tibor és Gáspár Tamás már világbajnok volt, az említett márciusi Eb-n Repka Attila és Bódi Jenő aranyérmes lett, s a tízfős magyar csapatban addig ön csupán a hetedik helyen állt az eredményességi rangsorban.
– Így igaz, de az a márciusi Eb-bronz nagy lendületet adott nekem. Azt a bolgár Ivanovot, aki 1986-ban világbajnok lett, amúgy az előző évben az első felnőtt Európa-bajnokságon megvertem. Az akkori évek világ- és Európa-bajnokaival a nemzetközi versenyeken is oda-vissza vertük egymást, ez is azt támasztotta alá, hogy Szöulban én is ott vagyok az éremesélyesek között. Ezt a szakvezetés és a válogatottban a többiek is így látták.

– Végül aranyat nyert. A csoportjában mind a négy ellenfelét magabiztosan győzte le, majd a döntőben 9-0-ra vezetett a korábbi világbajnok bolgár Balov ellen, aki erre a meccsre befáslizott térddel állt ki, és a második menetben feladta. Tényleg sérült volt?
– Az elődöntőben még semmi baja nem volt, és az első menetben nem éreztem, hogy sérült lenne. Amikor jött a szünet, akkor láttam, hogy panaszkodik az edzőjének. De biztos vagyok benne, hogy ha lett volna még némi esélye, akkor nem adja fel. Az első menetben azonban nekiugrottam, emelésekkel sikerült nagyon elhúznom tőle, és ez nem a lábán múlt.

– Sok éremesélyünk volt, de sorban hullottak el a versenyzőink. Viszont a végén két döntőben is érdekeltek voltunk. Az ön meccse volt előbb, később jött Komáromi, akire a nagyon erős orosz Mamiasvili várt, mégis sokkal inkább tőle várták a magyar aranyat – jól gondolom?
–  Kezdődött azzal, hogy Gáspár Tamás megsérült, majd a bírók Bódi Jenőtől elvették az érmet, ezek nagy pofonok voltak. Amikor én megnyertem az olimpiát, egyből kitört az eufória, aztán egy órával később, amikor Tibi kikapott, teljes lett a döbbenet. Az ő meccsét én már a doppingszobában néztem a tévében. Mindenki arra számított, hogy ő is nyer, kétségkívül többen várták az ő győzelmét, mint az enyémet. Sokszor hallom, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen csak egy nagy versenyt tudtam megnyerni, és az az olimpia volt, és ebben van is igazság. Rengeteg nagy klasszis van, világ- és Európa-bajnokok, akik nem lettek olimpiai bajnokok. S bár Szöul után bejött egy szabályváltozás, ami nekem nem feküdt – kivették a lenti helyzetet –, azért így is szereztem két vb-bronzot és egy Eb-ezüstöt. Utóbbi 1990-ben, Poznanban lehetett volna arany is, ha a döntőben 0-0-s állásnál nem engem léptetnek le. De ezen már nem bosszankodom, hiszen a legfontosabb versenyemen minden összeállt.

Sike András olimpiai bajnok birkózó edzést tart a Fradiban
Sike András olimpiai bajnok birkózó edzést tart a Fradiban
Forrás: Havran Zoltán/Magyar Nemzet

– Sok sportoló mondja, hogy első olimpia összenyomja az embert. Nem csak a tét óriási, a körítés is egészem más, mint egy Eb-n egy norvég kisvárosban. Ön teljesen ki tudta zárni, hogy olyan kaliberű sportolók között mozog a faluban, mint Carl Lewis?
– Engem soha nem blokkolt, ha nagy a felhajtás. Mi több, még fel is dobott, sokkal jobban élveztem azokat a versenyeket, ahol tele volt a lelátó.

– Szöul után négy évvel a barcelonai olimpián címvédőként értelemszerűen ott volt az esélyesek között, de már a verseny elején megsérült. Mi történt?
– Az első mérkőzésemen visszahajlott a könyököm, nagy reccsenést hallottam, és utána be is dagadt. Ezzel együtt ezt a meccsemet és aznap a másodikat is megnyertem, de másnap, még rosszabb állapotban, beinjekciózva nem lehetett esélyem. Feladni nem akartam, még kétszer szőnyegre léptem, de sok értelme nem volt, ezeket a meccseket elveszítettem, és a végelszámolásnál tizedik lettem.

A teljes interjút, és azt, hogy milyen élményei voltak a válogatott élén a Magyar Nemzet honlapján elolvashatja.

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában