Megsemmisült utcák, romok alá szorult emberek: katasztrófafilmbe illő jeleneteket élt át a hős hatvani tűzoltó

Ahogy arról már beszámoltunk, Bősze Balázs, tűzoltó zászlós, hatvani hivatásos tűzoltó is részt vett a törökországi földrengés utáni mentésben, és a napokban egy Facebookra feltöltött fotóval tudatta, hogy jól van. 

A földrengés sújtotta területen négy Heves vármegyei hivatásos tűzoltó – Bősze Balázson kívül Kormos László tűzoltó százados, Ughy László tűzoltó törzszászlós és Keskeny Attila tűzoltó zászlós – is részt vett a mentésben.

A mentés részleteit már megírtuk, egyebek között, hogy a mentőszervezet hatnapos kint tartózkodása alatt tizenhét túlélőt, köztük három gyermeket mentett ki a romok alól. A tizenhét túlélő mellett huszonkilenc áldozat holttestét is kiemelték, emellett mentettek kutyát, macskát és papagájt is.

A magyarok hétfőn éjszaka tértek haza, s egy rövid pihenés után most Bősze Balázzsal, tűzoltó zászlós, hatvani hivatásos tűzoltóval beszélgettünk, hogy hogyan élte meg a Törökországban töltött napokat, s milyen körülmények között dolgoztak. 

A hatvani tűzoltónak ez volt az első éles, nagy káresettel kapcsolatos bevetése külföldön, gyakorlatokon volt már más országokban, és hazánkban például az ár-és belvíz elleni védekezésben is részt vett. Mint mondta, Törökországban nyolc óránként váltották egymást, az első műszak hajnal 4-kor kezdődött, majd délben és este 8-kor is voltak, akik munkába álltak, ugyanis a magyar csapat volt az egyetlen, akik a nap 24 órájában dolgoztak. A pihenést viszont nem úgy kell érteni, amire elsőre gondolnánk.

A repülőút után busszal és teherautóval vitték a dolgaikat kárhelyhez, és minél közelebb értek, annál jobban lehetett látni a romosodás mértékét. Eleinte csak az épületek teteje volt kicsit megcsúszva, majd ahogy közeledtek, láttak néhány összedőlt házat, majd komplett utcák megsemmisülésének voltak szemtanúi, ami igen szívbemarkoló látvány volt, számolt be róla portálunknak Bősze Balázs. 

– A csapatunk önellátásra készült, vittünk magunkkal ágyakat, sátrakat, hálózsákokat, enni- és innivalót, gépeket. Kiépítettünk egy tábort magunknak, ahol a szükséges infrastruktúrát kialakítottuk, ott voltak a csomagjaink, az étkezésre és a pihenésre alkalmas helyek is. A hideg mind a mentést, mind az elhelyezést megnehezítette, ugyanis volt, hogy a sátorban - 9 fokot mértünk. Munka közben a kárhely mellett tüzet raktunk, így próbáltunk melegedni, amikor egy kis pihenésre jutott idő. Hétfőn érkeztünk meg, kedd estétől a sátrakban volt lehetőség minimális fűtésre az aggregátor segítségével – mesélte.

Eleinte kisebb utórengéseket ők is tapasztaltak, volt, hogy inogott alattuk a talaj, de nagyobb erősségű földmozgás nem volt az ott tartózkodásuk idején. A mentési munkát kutyák és különféle technikai eszközök segítették. Az ebek jelezték, ha élő embert észleltek, emellett a hangérzékelők még a szívverést és a lélegzetvételt is kimutatják, így segítve a keresést.

Az első két napon sem elektromos áram, sem telekommunikációs infrastruktúra nem állt rendelkezésükre. Így jelentést sem tudtak adni, és a rokonokkal sem volt alkalmuk beszélni. Az első telefonálási lehetőség szerda délután volt, de azt sem úgy kell elképzelni, mint a hétköznapi hívásokat. A helyi szolgáltatók egy-kettő antennát visszakapcsoltak, s onnantól kezdve, hogy tárcsáztak, hét perc telt el, hogy egyáltalán kicsengjen a vonal, majd néhány másodperc után meg is szakadt, hiszen sokan osztoztak az antenna frekvenciáján. A kárhelyen kézi rádióval beszéltek egymással. 

Szektorokra osztották fel a területet, ők egy 14 emeletes épületnél és annak környékén dolgoztak. Innen összesen 35 embert emeltek ki élve, ebből, mint ismeretes, 17-et a magyar csapatok szabadítottak ki. 

Az éjt nappallá tevő megfeszített munka, a hideg, a romok alá szorult emberek látványa és mentése mind-mind beillenének egy katasztrófafilmbe, ám ezt most nem a mozikban vetítették, hanem az élet írta, és a saját bőrükön tapasztalták meg a mentésben résztvevők. Elképzelni is nehéz, hogyan lehet ezekkel megbirkózni. 

– Úgy gondolom, ezeket az eseményeket elrakjuk egy képzeletbeli fiókba, de mindig tudni fogjuk, hogy ezek ott vannak. Aki ilyen mennyiségű sérülttel és ilyen mértékű katasztrófával találkozik, úgy gondolom, azokban ez nyomot hagy, nem tudom elképzelni, hogy bárki csak könnyedén legyintene rá, hogy elmúlt és kész – jegyezte meg Bősze Balázs, akitől megtudtuk, amire legjobban vágyott, az az volt, hogy hazatérve megölelje a feleségét és a kislányát, és végre vehessen egy forró fürdőt. Kint ugyan szerda estétől volt lehetőségük zuhanyzásra, de csak hideg és korlátozott mennyiségű vízzel. 

A nehézségek ellenére szívmelengető pillanatokban is volt részük Törökországban, ugyanis a helyiek hozzáállása, türelme és fegyelmezettsége példaértékű volt, emelte ki a tűzoltó. 

A magyarokat bármikor meg tudták keresni, hiszen egész nap dolgoztunk, volt, hogy a negyedik és ötödik napon is jelezték, hogy hangokat hallanak az épületből, és akkor tőlünk, magyaroktól nem azt kapták válaszul, hogy ez lehetetlen, hanem rögtön mentünk a helyszínre, még akkor is, ha épp a pihenőidőnket töltöttük. A helyiek étellel, itallal kínáltak minket,  barátságosak és kedvesek voltak velünk, semmilyen atrocitás nem érte kint a magyarokat, sőt, ha megláttak minket az utcán, megtapsoltak, megöleltek minket, és nagyon köszönték a munkánkat, s ez mindig egy kis pluszt adott nekünk a nehéz pillanatokban, megmelengette a szívünket, emelte ki Bősze Balázs.