Hogyan lesz az egri gimisből vérbeli kolumbiai diáklány?

– Kezdjük az elején. Kiből lesz a cserediák?

– Nyolcadikos voltam, amikor először jöttek verbuválni az iskolánkba az AFS magyarországi szervezetétől. Nagyon fellelkesültem, de a szüleim hallani se akartak róla, még kilencedikben sem, mondván: túl fiatal vagyok hozzá. Ugyanez volt a válasz a februári születésnapomon is, később azonban a javamra játszottak össze a tényezők: több forrásból is nagyon jó véleményeket hallottunk a cserediákprogramról, így végül anyukám beadta a derekát, és áprilisban felkereste a szervezetet. Bár cserediáknak általában időben szokás jelentkezni, mi épphogy csak belefértünk a határidőbe. Az alkalmassági tábor már korábban lezajlott, így csak egy beszélgetésen kellett részt vennem, illetve angol nyelvű bemutatkozást elküldenem, de ezen kívül még nagyon sok papírmunka várt ránk. Szerencsém volt, nekem gyorsan, néhány hét leforgása alatt találtak befogadócsaládot, akikhez augusztusban kiutazhattam Kolumbiába.

– Miért épp erre az országra esett a választásod?

– Abban mindvégig biztos voltam, hogy spanyol nyelvterületre szeretnék utazni. Csak az maradt kérdés, hogy hol tud még helyet biztosítani az AFS fél vagy egy évre. Ennél rövidebb időtávban nem is gondolkoztam. Rengeteg utánaolvasást követően döntöttem Kolumbia mellett, bár szüleim első reakciója persze az volt: oda biztos nem! Aztán egy korábban Kolumbiában cserediákoskodó ismerősünk édesanyja meggyőzte őket, mondván: százszor inkább oda küldené vissza a lányát, mint mondjuk az USA-ba.

– Milyen volt megérkezni?

– A reptérről nem egyenesen a fogadócsaládunkhoz mentünk, hanem előbb egy ötnapos felkészítőtáborban vettünk részt a fővárosban. Utolsó nap jött értünk a családunk, de mivel izgalmamban alig aludtam az éjjel, annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam ébren maradni a kocsiban. A spanyolnyelv-tudásom ekkor még a Mariana-árok tájékán állt, és a folyamatos koncentráció az első héten annyira leterhelte az agyamat, hogy állandóan fáradt voltam. Itt szinte senki nem beszél angolul, kommunikálni jórészt csak a Google fordítóprogramjával tudtunk. Szerencsére azóta egészen belejöttem – a napokban például háromnegyed órán keresztül gördülékenyen beszélgettem az itteni anyukámmal.

– Hogyan fogadtak az iskolában?

– „Úristen, európai!” – nagyjából ez volt az első reakciójuk. Ahogy kicsöngettek, körbeállt az egész osztály, és egyszerre kezdtek el beszélni, majd egyenként mindenki bemutatkozott. A kolumbiaiak nagyon nyitott és barátságos emberek. Az európaikra, így a suliban rám is igazi csodabogárként tekintenek – a fiúk meg különösen. Ami a tanulást illeti, a spanyol miatt eleinte nem volt könnyű dolgom. Bár a tanárok elvárják, hogy megírjam a dolgozatokat, házi feladatot, a jegyek nem számítanak bele az otthoni átlagba.

– Az iskolán kívül mivel töltöd az időt?

– Sajnos, nem sok mindenre van lehetőségem. A suli itt délután négykor ér véget, és vele együtt a közösségi élet is. Otthon megszoktam, hogy iskola után barátokkal találkozom, elmegyünk együtt ide vagy oda, Kolumbiában azonban ez szóba se jöhet. Sötétedés után egyáltalán nem közlekedhetek egyedül a városban – világosban is inkább csak a családommal vagy barátokkal. Ezt az első pár hétben nagyon nehezen viseltem, úgy éreztem, nem fogom kibírni. De végül hozzászoktam; nagyon sokat segített ebben a kapcsolattartás más cserediákokkal, és az is, hogy hétvégente szinte mindig kimozdulunk a családdal.

– Mi az oka az elővigyázatosságnak? Ennyire rossz a közbiztonság?

– Múltkor apukám kezéből fényes nappal kikapták a telefont az utcán, amikor telefonált. Leginkább a rablástól tartanak az emberek. A lakótelepeket, köztük a mienket is, kerítés veszi körül, amit biztonságiak őriznek. Ezen belül bármikor nyugodtan mozoghatunk. Megszokott az is, hogy fegyveres katonák járőröznek az utcákon, ami odahaza leginkább félelemérzetet kelt az emberben, itt viszont a biztonságot jelképezik. A szüleim néha az indokoltnál is jobban féltenek; három hónap alatt fényes nappal is csak egyszer közlekedtem kint egyedül, pontosabban a cserediák barátnőmmel.

– Azt mondják, az ország lakossága nagyon vallásos. Hogy fog telni a karácsony?

– Amit biztosan tudok, hogy az ünnep előtt rengeteg helyre ellátogatunk majd a családommal. Itt az a szokás, hogy házról házra járnak az emberek, karácsonyi dalokat énekelnek együtt, és bőségesen vendégül látják egymást. Nagyon fontos számukra a rokonság; ha nem is tudják, honnan rokon valaki, vagy a nevére sem emlékeznek, akkor is családtagként kezelik. A család pedig egyenlő a szórakozással, ezért szabadidejük nagy részét egymásnál vendégeskedve töltik. Ennek a távolság sem állhat útjába; lévén az ország hatalmas, négy-öt óra autóút náluk rövidnek számít. A messze a hét-nyolc óra utazásnál kezdődik, a nagyon messze pedig tízen felül. Hozzáteszem, a kolumbiaiak nagyon pontatlan emberek; személyes találkozóról simán késnek fél-egy órát.

– Mesélj kicsit a gasztronómiáról!

– Nagyon natúran fűszereznek az otthon megszokotthoz képest. A hús mellé rengeteg köretet esznek, zöldségeket, babot, krumplit, és végtelen sok rizst. Az elmúlt időszakban szerintem többet ettem belőle, mint otthon évek alatt. De mindezek mellett vannak azért nagyon finom helyi specialitások is. Amit fontos tudni: Kolumbiában szigorúan tilos visszautasítani, ha étellel kínálnak. Neveletlenségnek számít, és meg is sértjük vele a vendéglátónkat.

– A programra visszatérve, hogyan győznéd meg az aggódó szülőket vagy épp a hezitáló diákokat, hogy belevágjanak?

– A legfontosabb, hogy nincs vesztenivalójuk, ellenkezőleg: cserediákként csak nyerni tud az ember. Már önmagában az, hogy közel anyanyelvi szinten elsajátíthat egy nyelvet, meggyőző érv, de számomra egy egész világ nyílt ki: rengeteg barátra tettem szert, a cserediákok közt és a közvetlen környezetemben is. Magabiztossá és sokkal önállóbbá is tesz az, ha az embernek ismeretlen környezetben kell helytállnia. Úgy gondolom, nincs még egy lehetőség, mely mindezeket az előnyöket ilyen formában egyesítené. A szülőknek pedig azt tudom mondani: az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyereküknek adhatnak, ha támogatják ebben őket.