Mentés másként

Épp a tegnap begyúrt és egy napig hideg pihenésre ítélt tésztát kezdem nyújtani a reggeli órákban. Adventi hangulatúra terveztem a napot. Kis zenével, sütögetéssel, forralt borral, szépen csendben. Ekkor csörren meg a telefon. A szomszéd hív. Mondja, gondosan tartott baromfiállományát megint megtizedelte valami ragadozó. Egy hete kilenc szép kövér tyúkot temetett el, mára itt az újabb csapás. Hét szárnyas újfent rútul végezte hajnalra. Maradt az állományból hét, szebb napokra váró tyúkocska, akik már éppen szépen tojtak. Nyest, róka, kóbor eb? Ki tudja, ki kapott rá a tyúkhúsra az elmúlt napokban? Egy biztos, a maradék nem válhat prédává. – Menteni kell a menthetőt. Nem segítenél egy kicsit? – kérdi szomszédom.

Visszahajítom a tésztát a hűtőbe, kerti bakancsot húzok, elnyűtt dzsekit kapok magamra, fejemre kendőt kanyarítok. Odakint szakad az eső, ám a konyhában már forr a kopasztó víz a hatalmas kondérban. A gazda egyenként keríti be a lábas jószágokat, akik némán tűrik, hogy megkötözze a lábukat. Elvégre ismerik, ő etette őket, mióta a tyúkeszüket tudják. Még akkor is suta csendben fekszenek a sarokban egymás mellett, amikor a késeket fenni kezdik a torkuk felett.

Aztán jön a vég. Nyakukon egy határozott nyessintés, hogy ne szenvedjenek túl sokat. Vérüket tálban fogom fel. Ha az utolsó lehelet is elszáll a jószágokból, jó alaposan megforgatjuk őket a forró vízben. Bőszen szaggatjuk a tollakat. A párás helyiségben ott keveredik a vér és a perzselt testek fojtó szaga. Ekkor kérek egy fél deci pálinkát a jobbikból.

Kilépek az udvarra, örülök, hogy a fejemre, a nyakamba csorog a hideg decemberi eső. Nem mos le semmit abból, amit kellene, csupán kijózanít.

Vissza a kis konyhába. Több adag vízben öblítjük, mossuk az élettelen kis testeket, aztán újfent jönnek a kések, az élesek. A madárka szárnyát, combját leszegve, belsőrészeit kizsigerelve nő a megtisztított, érzéketlen húshalom. Már látni, hogy rendeltetése van. Felsejlik előttünk az aranyló húsleves, a kakaspörkölt. Az íze, az illata is dereng. Mindig szerettük. Egészen addig, amíg a boltban vettük, konyhakészen.

Ez azonban most más. Csendben dolgozunk, s magunkban azt kívánjuk, csak felednénk a mészárlást. A törődést, a hajnali etetéseket, a kedvenc kakasunk hangját, ami minden reggelen megszegte a süket csendet. Csak a sárga kiscsibéket felednénk már, akiket tavaszon olyan jó volt kézbe venni és megsimogatni.

Dél körül végzünk. Körülöttünk minden eltakarítva, már csak néhány makacs vérnyom emlékeztet, hogy mi történt itt egy pár óra alatt.

Hazatérve sokáig állok a zuhany alatt, a mosógépben kering a koszos ruha. Előveszem az illatos tésztát is, ám érzem, ma nem sülne ki belőle semmi jó.