A harcos gyógyító hite és kitartása sokaknak segít

– Korábban a sportban elért teljesítményeiről lehetett olvasni, mi lett az egykori szenvedéllyel?

– Szenvedély maradt, csak másban teljesedett ki. Amibe eddig belekezdtem, igyekeztem a legjobb tudásom szerint – sőt sokszor mindent feláldozva – véghezvinni. Így volt ez a sportban is, de most már látom, hogy az életem minden szakasza ahhoz segített hozzá, hogy oda jussak, ahol most vagyok. Azt mondhatom, hogy az eddigi életem egy út volt. De sokat köszönhetek a sportnak, sok mindenre megtanított, bár kezdetekben minden nap küzdés volt. Kislányként félénk, visszahúzódó típus voltam, amikor elkezdtem edzeni kiteljesedtem, önbizalmat kaptam, hitet, hűséget és elhivatottságot tanultam. Négy éve hagytam abba teljesen az edzéseket, de sokkal korábban éreztem, hogy más a küldetésem.

– Mi a küldetése? Mivel foglalkozik?

– Tíz éve alakult a városban a Szellemi Alkotóműhely, amely egy klub és amelynek jelenleg is a vezetője vagyok. Itt sok jó emberrel közösen dolgozunk magunkon, pozitív történeteinkkel segítjük egymást, gyógyulunk, erőt és támogatást adunk. Sokat jótékonykodunk, rászorulóknak, különböző egyesületeknek, szervezeteknek is segítünk. Hatvanban a Tízezer Ütés Napja rendezvény támogatói voltunk, amelyen a fogyatékos gyermekek számára gyűjtöttünk, de folyamatosan segítjük a gyöngyösi Delfin Gyereknap megrendezését és az Új Nap Egyesület Állatmenhely számára is adakoztunk már. Jelenleg több mint száz a taglétszám és havonta találkozunk.

– Hogyan jutott el a fizikai harctól a szellemi gyógyításig?

– Mindig is kerestem valamit és a körülöttem élők mindig különcnek tartottak. Gyerekként sokszor éreztem magam egyedül a közösségekben. Hamar megfogalmazódott bennem, hogy gyógyítani szeretnék. Ezért is választottam Hatvanban a középiskolát, mert egészségügyi képzésre akartam járni, de beláttam nem igazán az én világom. Az edzések maradtak, már segédedzőként is tevékenykedtem akkoriban, majd Pestre kerültem. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, ahogy a harcművészetet egy plakáton láttam meg, így fordultam a spiritualitás felé. A fővárosban ismerkedtem meg a most már 17 éves nagylányom édesapjával is, de aztán hazajöttem Gyöngyösre. A kétezres évek elején édesapám halála után pedig éreztem, valami megváltozott bennem, körülöttem. Azóta igyekszem az embereken segíteni.

– Nem érte vád ezzel kapcsolatban?

– Természetesen voltak, akik rosszindulatúan közeledtek, de számomra a több száz pozitív visszajelzés és boldog ember köszönete többet ér, ahogy az is, hogy ismeretlenek keresnek fel az ország távolabbi pontjairól, sőt külföldről is. A klubunk évekkel ezelőtt alig húsz emberrel indult, most pedig már annyian vagyunk, hogy az összejöveteleinkhez egy jóval nagyobb helyiséget bérlünk a belvárosban.