Egy esztendőt tanult Kolumbiában az egri gimnazista, Kovács Gréta

– Azok kedvéért, akik nem olvasták az első, veled készült interjút, összefoglalnád az utazás „paramétereit”?

– Bő egy éve, augusztusban 17-én repültem ki Dél-Amerikába, Kolumbiába, ahol a csereév felét egy kisvárosban, a másik felét pedig Bogotában, a fővárosban töltöttem. Idén június 20-án érkeztem vissza. Sokkoló élmény volt. Amikor leszállt a gépem, és a reptéren egy alkalmazott megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, másodpercekig csak meredtem rá. Nehéz volt feldolgozni, hogy valaki magyarul szól hozzám…

– Milyen volt visszazökkenni az itthoni létbe?

– Pont a nyelv jelentette az egyik nehézséget, hiszen az ott-tartózkodásom során magyarul szinte csak a szüleimmel beszélgettem, egyébként az angolt és a spanyolt használtam. Pont emiatt előfordult, hogy nem jutottak eszembe egyes szavak, vagy nem a magyar nyelvtan szerint állt össze a fejemben egy-egy mondat. De természetesen ez csak átmeneti volt. Problémát okozott az időeltolódás is, főleg az első két hétben, amikor nehezen tudtam a „rendes” időben elaludni és felkelni. Illetve hoztam magammal valamit a latinos pontosságból: odakint megszoktam, hogy soha, senki nem érkezik a megbeszélt időben, ezért felesleges nekem is pontban akkor megjelenni. Itthon aztán több alkalommal anyukám figyelmeztetett, hogy óriási késésben vagyok – mikor még legnagyobb nyugalomban voltam a megbeszélt időpont felől.

– Említetted a spanyol nyelvet. Mennyire sikerült belerázódnod?

– Szerintem elég jó szintre fejlődtem, ezt többször a kolumbiaiak is említették. Mindenféle spanyolnyelv-tudás nélkül vágtam neki a csereévnek, és a végére szinte bárkivel le tudtam folytatni egy normális beszélgetést. Persze nyelvtanilag még lenne mit csiszolnom a tudásomon, mert mindent, amit tanultam, hallás és olvasás útján szedtem össze. Kezdetben ez nagyon meg is nehezítette a kommunikációt, mert a helyiek szinte egyáltalán nem beszélnek angolul, kézzel-lábbal megértetni magad egy vadidegen közegben pedig elég fárasztó, és nagyon rá is nyomta a bélyegét az első másfél hónapomra. Viszont tudtam, ha ezt az időszakot átvészelem valahogy, utána minden jobb lesz – és tényleg így lett. Nagyon türelmesnek kell lenni, ugyanakkor cselekedni is, mert a dolgok nem hullanak az öledbe. De minél többet teszel, és minél kitartóbb vagy, annál hamarabb fordulnak jóra a dolgok – erre a kolumbiai csereév nagyon jó lecke volt.

– Az idei nyarad meglehetősen sűrűre sikeredett: vizsgát kellett tenned a legtöbb tárgyból.

– Igen, volt egy ilyen vonzata az egyéves kimaradásnak, de szerencsére az iskolámban, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban nagyon támogatóan álltak ehhez a dologhoz. A saját tempómban készülhettem fel és vizsgázhattam le a nyár folyamán, ami hatalmas könnyebbség volt, hiszen odakint nem sok időm, energiám maradt az itthoni tananyagra. A fontosabb tárgyakból, mint például matematika, biológia, kémia ráadásul esélyem se volt lépést tartani a kolumbiai osztályommal, mert vagy nagyon máshol jártak az anyagban, vagy a nyelvbeli hiányosságok miatt nem értettem, amit tanultak. Nyelvtanórájuk egyáltalán nincs, de irodalomórán is értelemszerűen más volt a téma, mint nálunk. Szerencsére a nyár folyamán sikerült behozni a lemaradást.

– Végigcsinálnád újra, bevállalnál még egy évet?

– Ha akarnék, biztos lenne rá lehetőségem, de egyelőre szeretném itthon befejezni a gimnáziumot. A külföldi egyetem gondolata viszont nagyon vonz, szinte biztos, hogy sor kerül még hosszabb távollétre. Tíz hónap sem kis idő, és jólesett hazatérni a családomhoz, de úgy gondolom, az egyéves időtáv még beleférhet. Ez persze nehéz órákat, napokat is jelent, amikor magad alá kerülsz, és csak a hozzád legközelebb állók tudnak segíteni, ami telefonon egyáltalán nem könnyű. Viszont a távolság megtanít értékelni és egészen új szemszögből tekinteni a kapcsolataidra.

– Mit érdemes most tudni az AFS cserediákprogramról?

– Idén több mint száznegyven cserediák érkezett Magyarországra, de jó néhányuknak még mindig nincs befogadó családja, a szervezet folyamatosan várja a jelentkezőket. A csereév tíz hónapos, de ebből lehet vállalni kevesebbet is. Jönnek diákok Thaiföldről, Japánból, Olaszországból, Törökországból és hasonló egzotikus helyekről, teljesen más kultúrákból, ami nagyon izgalmassá teszi a találkozást. Mióta hazajöttem, folyton az jut eszembe, vajon a kolumbiai barátnőim mit szólnának a zsíros kenyérhez, a kürtőskalácshoz, lángoshoz, tejfölhöz, és milyen érdekes lenne megosztani velük mindazt, ami a mienk, ami csak ránk jellemző – mint ahogy ők is örömmel osztották meg. Nagyon izgalmas és nagyon tanulságos részt venni ebben.