Mi vagyunk a rockerek – 12., befejező rész: Keresünk régmúlt éveket, számoljuk az évgyűrűket *

Az 1980 augusztusában a hajógyári szigeten megtartott „fekete bárányok” fesztivál – amit, félreértés ne essen, a Kommunista Ifjúsági Szövetség támogatott, így próbálva közeledni a számára elérhetetlennek tűnő rétegekhez – a korszak mellőzött zenekarait vonultatta fel: a Beatricét, a Hobo Blues Bandet és a P. Mobilt, bónuszként az addig szinte senki által nem ismert Bizottsággal, ami már egészen más műfajt képviselt, mint az előbbiek. Ma is szerencsésnek tartom magam, hogy ott voltam, így részese lehettem a történelemnek: a monstre koncert ugyanis – utólag így látom, s máshol is leírtam – a klasszikus „csöves korszak” lezárását jelentette. A következő évtized olyan kihívások elé állította az 1950-es évek végén, a 60-as évek első felében született generáció tagjait, amelyek nem fértek össze a korábbi vadromantikával. Felnőttek lettünk.

Amikor 1982 nyarán kézhez kaptam a behívót, már nem a mögöttünk álló időszakon nosztalgiáztam, hanem az volt a legfontosabb kérdés, miként éli túl a kedvesemmel még épp csak kibontakozó kapcsolat a kényszerű távollétet. (Túlélte, immár több mint negyven évvel.) Győrben voltam katona, ahol a Dobi István Laktanya nem arról volt ismert, hogy gyakran hazaengedték az embert. Nehéz másfél év volt, az idő sem szépítette meg az ottani emlékeket, de valahogy elmúlt, az évtized közepén pedig megszülettek a gyerekek, ami által a súlypontok is áthelyeződtek.

A rockzene történéseit javarészt már csak a médiából követtem. Tudtam, hogy a régi bandák, kisebb-nagyobb megszakításokkal vagy átalakulásokkal, többnyire még mindig működnek. Ha lehetőségünk adódott, el is mentünk némelyik buliba, de ez legfeljebb évi pár alkalmat jelentett. Ekkoriban már Pokolgép-lázban égett az ifjúság, s az úgynevezett „újhullám” is erőteljesen követelte a helyét. Vidékre ez utóbbiból vajmi kevés jutott el, ha valamire nagyon kíváncsiak voltunk, a fővárosba kellett utaznunk. A 80-as évek utolsó néhány éve egyébiránt is más irányt szabott az érdeklődésemnek, a rendszerváltozás közeledtével mindinkább a politika felé fordultam.

Otthon és az autóban persze mindig rockmuzsika szólt, így lassacskán növögető gyerekeink Szigeti Tamás barátom – aki alighanem Észak-Magyarország legfanatikusabb rockzenegyűjtője – jóvoltából előbb megismerkedtek a Black Sabbath-tal, mint a betűvetéssel. A rongyosra forgatott kazettáknak meglett a jótékony hatásuk, ízlésük olyan irányban fejlődött, ami a mai napig kitart, azzal együtt is, hogy sokkal nyitottabbak a műfajon belüli újdonságokra, mint amennyire én valaha is voltam. Hét-nyolc esztendősek lehettek, amikor úgy gondoltam, ideje koncertekre is elvinni őket. Emlékeim szerint az egyik első buli, amin már tudatosan figyeltek, a Mátravidéki Erőmű strandján megtartott Beatrice-koncert volt – Nagy Feró akkoriban alakította át sokadszor a bandát –, s még hetek múltán is az élmény hatása alatt álltak. Ezután minden olyan eseményre magammal cipeltem őket – még akkor is, ha interjút, riportot készíteni mentem, esetleg zsűrizni hívtak valamely tehetségkutatóra –, ahol a rockerek megfordultak. A „cipelni” kifejezés nem is annyira helytálló, hiszen ha nem érdekelte volna őket, biztosan nem erőltetjük.

A korábbi fejezetek egyikében utaltam rá, hogy korosztályom tagjai kiskamaszként számtalanszor elképzelték – én sem voltam kivétel –, amint nagyszínpadon zenélnek, a tömeg pedig a lábaiknál tombol. A tükör előtti léggitározás mindennapos volt, így éltük meg álmainkat; egyszer még egy használt gitárt is vásároltattam magamnak nagymamámmal, de csak a mórikálásig jutottam vele, mert a húrok kicserélése is macerásnak tűnt, nem még, hogy akkordokat fogjak le a bundokon. El is adtam hamarosan.

Mindezek ismeretében családtagjaimnál talán valamivel megértőbben fogadtam, amikor az akkor 12 éves idősebbik fiam, Botond, egyszer azzal állított haza, hogy szeretne egy dobozgitárt. Igaz, eleinte ezt is a többi hóbortjuk mellé raktam, ahogy a versenykerékpárt vagy a gördeszkát: serdülőkori fellángolás, amit kinőnek majd, ezért nem érdemes sokat költeni rá – gondoltuk az édesanyjukkal. Amikor azonban elmondta a varázsigét, miszerint a templomi zenekarban szeretne játszani, bigott módon vallásos nagymamájuk máris rohant, s megvásárolta a román gyártmányú hangszert.

Így kezdődött. A folytatás pedig eleinte másról sem szólt, mint hogy miként lehetne a technikát fejleszteni. A dobgitárt házi készítésű elektromos cucc követte, majd hamarosan bolti felszerelés, erősítők, pedálok, mikrofonok és mindenfajta egyéb kütyü. Noha mindez eleinte „csak” néhány tízezer forintos kiadást jelentett – mondjuk, az akkori körülmények közt ez sem volt kevés –, már látszott, hogy az anyagiakat illetően a felső határ alighanem a csillagos ég. Mivel azonban ekkortájt már látszott, hogy a fiú komolyan gondolja – s egyre több környékbeli zenész is megerősítette: van hozzá tehetsége –, úgy véltük, ahogy egy szerintünk normális szülő vélheti: segítjük, amiben tudjuk.

Óhatatlan, hogy egy gitáros előbb-utóbb zenekarban is szeretné megmutatni magát, hiszen az egész műfajnak ez a sava-borsa. Botond 14 éves volt, még kisgimnazista, amikor 1999-ben nála egy-két évvel idősebb bajzás diákokból megalakult a Fóbia elnevezésű együttes, ahol neki is helyet szorítottak. Ez volt az első bandája, amivel már néhány koncertet is lenyomtak az akkoriban motoros kocsmaként működő Fácánban, a következő évben pedig az első alkalommal megrendezett rock expón is, ami egyben az utolsó fellépésük is volt.

Az, hogy nagyobbik fiam (nem sokkal később pedig a kisebbik, Örs is) rockzenész lett, engem is visszakanyarított csaknem két évtizeddel korábban félbeszakad álmomhoz, amiket immár rajtuk keresztül élhettem meg. Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy olyan szülők voltunk, akik öncélúan, kompromisszumot nem ismerve hajszoltuk gyerekeinket saját, soha be nem teljesülő ábrándjaink felé, ez nem lenne igaz. Mindig is saját eltökéltségük hajtotta őket, mi csak segítettünk, ahol tudtunk, hogy kizárólag azzal foglalkozhassanak, amit szeretnek. Egyébként ennek is köszönhető, hogy a későbbiekben, még a legveszélyeztetettebbnek mondott kamaszkorban se voltak problémás gyerekek, annak ellenére sem, hogy a koncertekből adódóan éjszakai életet éltek, s ily módon a legkülönfélébb hatásoknak voltak kitéve. Vállalásuk rengeteg lemondással járt, egy ideig attól is tartottam, hogy a suli rovására megy, de a félelmeim szerencsére nem igazolódtak. Sőt.

Fentebb a rock expót említettem, amit kilenc éven át szerveztem, s Hatvan egyik leginkább kedvelt nyári programja lett. Nem volt egyszerű, de a helyi vállalkozásoknak és később az önkormányzatnak is köszönhetően mindig sikerült előteremteni a költségeket, így lehetett meghívni a Tankcsapdát, a Ricsét, a Mobilt, az Aurorát, az Eddát, a Depressziót, a P. Boxot, és még sorolhatnám. Mindeközben fellépési lehetőséget kínáltunk a környékbeli zenekaroknak is, amelyek éltek is ezzel. Jó időszak volt, kár, hogy az idő meghaladta.

Botond következő, immár saját alapítású bandája a Harmadik Út volt, ahol már a testvére, Örs basszusgitározott, s időnként mindketten vokáloztak is. Énekhangjukat azonban a következő együttesükben, a Monarchiában kamatoztathatták leginkább, ahol a hangszerek mellett az orgánumukban meghatározó, kontrasztos különbség is jellegzetesség tette a zenéjüket. Az első időkben rengeteget koncerteztek, aztán az egyetem és a szétágazó életpálya másfelé vitte őket. Örs ma már legfeljebb hobbiból ragad hangszert, Botondnak viszont a negyven felé közeledve is ez az élete.

Hosszú volt az út, de mint kiderült, nem járhatatlan: már majdnem tíz éve, hogy Laczik Fecó, a Beatrice bőgőse felfigyelt rá, beajánlotta Ferónak, s azóta a Ricsében gitározik, billentyűzik és ha kell, énekel. Közben pedig bizonyára nagyon unja, amikor ezredszer is felemlegetem neki, hogy apádnak már akkor is ez volt az egyik kedvenc zenekara, amikor te még gondolatban sem léteztél.

Tényleg kicsi a világ, de legalább gömbölyű.

*Karthago: Apáink útján