Mi vagyunk a rockerek – 11. rész: Az évek teltek, elfelejtettek, éveid a toronyba vesztek*

Akár jelképes is lehetne, hogy e sorok írásakor, szombaton hajnalban a Metallica frissen megjelent, „If Darkness Had A Son” című számát hallgatom; jelképes, mivel az 1981-ben alakult zenekar éppen akkor indult világhódító útjára, amikor Magyarországon véget ért a klasszikus rockerkorszak első nagyobb lendülete, s az amerikai zene – ami abban az időben már jóval nagyobb dózisban jutott el hozzánk, mint az azt megelőző évtizedekben – másfajta igényességet követelt az itthon megszokottnál. Sokunk elvárásai szintet léptek. Mondom ezt úgy is, hogy alighanem kivívom a korombeli, a hazai muzsika iránt mindmáig elkötelezett rockerek nemtetszését.

Csakhogy még az 1970-es évek végénél tartunk, amely időszak megrögzött koncertlátogatóként talált meg minket. Megvoltak a kialakult helyszínek, amelyekre bizton számíthattunk a következő hétvégéken. A vidéki kultúrházvezetők missziót teljesítettek, amikor vállaltan teret adtak bizonyos zenekaroknak, akár kiszámítható rendszerességgel. Ez még mindig a felszínen puhaként megélt diktatúrának a kulisszák mögött nagyon is kemény ideológiával megtámogatott, kompromisszummentes eszközökkel fenntartott időszaka volt, megannyi besúgóval és gumibotokkal. Mi csak az utóbbiakról tudtunk – nem egyszer saját bőrünkön is megtapasztaltuk –, az előbbiekről sejtéseink se voltak. De nem csak vidéken maradt homályban a rendszer végsőkig kitartó természetrajza, miként azt a későbbi, fővonalbeli visszajelzések is bizonyítják.

Ma már többé-kevésbé mindenki ismeri a nyilvánosságra került neveket, amelyek között szép számmal megtalálhatók hajdani bálványaink is, akkoriban azonban álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a színpadról nagy igazságokat osztó félistenek némelyike gyarlóbb, mint mi, odalent. Úgy tekintettünk rájuk, akár a prófétákra, nem véletlenül. Ez volt az a pár év – és utána követi majd még jó néhány –, amikor mindenki őszinteségről papolt, minden frontember igét hirdetett (tisztelet a kivételeknek), mindenki megmondta a frankót, a közönség pedig itta szavaikat. Sok évtized távlatából már-már viccesnek, olykor pedig inkább tragikomikusnak tűnik, hogy a valamilyen úton katedrához (színpadhoz) jutó akárkik fél méterrel a tömeg fölé kerülve nyomban úgy érezték, hogy megmondóemberekké váltak, a javarészt tizenéves közönség pedig ezt tudomásul vette, mi több, el is fogadta.

Most azonban inkább emlékezzünk a szép dolgokra, mivel azokból is bőven meríthetünk. A vidéki tuti koncerthelyszínek hamar beépültek a köztudatba, ötven kilométeres körzetben például Galgahévíz, Boldog, Vámosgyörk hamar meghatározóvá vált köreinkben, ezeken a településeken ugyanis jó eséllyel minden hétre jutott valamelyik államilag kevésbé favorizált bandából. De voltak bulik Hatvanban, az egykori szabadtéri színpadon, sőt, Selypen, a cukorgyári kultúrházban is megpróbálkoztak megfelelni a tömegigénynek, ám az 50 forintos belépőjegy árának hallatán még Schuster Lóri is a fejét csóválta, így ez a kezdeményezés hamar elhalt.

Sok jó bulit említhetnék, amiken többnyire a küzdőtér dühöngőjében csápoltam, de most csak a legemlékezetesebbekre térek ki. Az első helyen még mindig – és alighanem immár örökre – a Kisstadionban nyaranta megtartott Omega-koncertek állnak, amik az adott év csúcspontjának számítottak. Aztán, bár többször megjegyeztem már, hogy a Piramis nem tartozott a kedvenceim közé, az 1978-as (vagy 79-es?), a Budai Ifjúsági Parkban megtartott karácsonyi szabadtéri koncertjük szinte minden pillanata is bennem él. Vagy említhetném az Eddát, amit először Egerben láttam, akkor, amikor még beláthatatlan távolságra voltak az országos hírnévtől. S hogy el ne felejtsem, Püspökhatvanban ott voltam a Kopaszkutya egyik jelenetének a forgatásán is, amikor Hobó karaktere századszor is a mikrofonba hörögte, hogy „Ment a kölyök, kinek neve Johnny B. Goode, hívta őt a filmjeivel Hollywood.”. Százötven forintot fizettek a napi statisztálásért.

Egy ideig a relikviákat is gyűjtöttem, évekig megvolt például egy koncertjegy, aminek a hátára Bencsik Samu, a Mobil azóta elhunyt, legendává vált gitárosa odavéste, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan, de ereklyeként őrizgettem a Füles újság hátsó borítóját is, amin a Dinamit fotója fölé Vikidál azt írta: „Nehéz elhitetni másokkal, hogy én is ember vagyok”. Gondolom, a rá akkoriban időnként jellemző mellőzöttségérzettel arra utalt, hogy vannak, akik semmibe veszik, de ő mindig feláll a padlóról.

A szamárvezetőmben, amit e sorozat elkezdése óta bővítgetek, számos címszó szerepel még, amelyekről idő közben úgy gondoltam, írok majd, ám nem biztos, hogy most is akkora jelentőséget tulajdonítok minden egyes foszlánynak, mint amilyennek első nekifutásra tűntek. Ma már a tárgyalt téma szempontjából legfeljebb egyetlen bekezdést ér a balatoni nyarak felemlegetése, amiben nemzedékem szinte minden tagjának része volt, vagy a rendszer „húzd meg, ereszd meg” politikájának a megélése, amit ugyancsak érzékelhetett bárki, akinek a szeme nyitott volt a valóságra. Pusztavacsot is felhozhatnám utóbbi alátámasztására, de egyrészt személyesen nem voltam ott a balhénál, másfelől pedig azóta a történtek akkora publicitást kaptak, hogy aligha tudnék bármi érdemlegeset hozzátenni. Csupán emlékeztetőül: 1984-ben a karhatalom vízágyúval oszlatta szét az ottani „békefesztivál” közönségét, s az eset kapcsán a belső elhárítás is vizsgálatot indított. Ezt követően főleg a rendőrségi rohamról készült felvételek terjesztése verte ki a biztosítékot.

Számomra a „vad” rockkorszak 1980-ban, az óbudai hajógyári szigeten megtartott fekete bárányok koncerttel lezárult. Utólag azt gondolom, nem csak számomra: a kamaszromantikát sokunk számára felváltotta a katonaság, a családalapítás- és fenntartás szükségszerűsége, amik fontosabbak voltak a l'art pour l'art lázadásnál. Aki hőzöngeni akart, más formákat keresett, és a 80-as évek ehhez másfajta terepet kínáltak az élet minden területén, így a könnyű (rock) zenében is. Jól érzékeltette ezt az úgynevezett tatai rocktalálkozó 1981-ben, amit a KISZ szervezett, s az eseményen a zenészeken kívül megjelentek a szféra állami képviselői is, egészen Erdős Péterig. Tanulságos megnézni a rendezvényről készült felvételeket, amelyen a hatalmi gőg szinte tapintható. Az egésznek nem sok eredménye volt, továbbra is ment minden a párt korifeusai által kijelöltek szerint, ideértve azt is, hogy a Beatrice feloszlott, s Hobóékat kivéve, a szakmából nem sokan nyilvánították ki szolidaritásukat Feróék mellett.

Az 1980-as évtized számomra az angyalbőrrel kezdődött, aztán megszülettek a gyerekek. A rockot illetően ezekből az időkből nem sok hiányérzet maradt bennem, talán csak annyi, hogy lemaradtam az István, a király bemutatójáról, valamint a Jancsó-féle Omega-koncertekről, amelyek katonaságom időszakára estek. Természetesen a műfajjal nem szakítottam, a későbbiekben is rendszeresen elmentem a fontosabbnak tartott koncertekre, de már messze nem ezek voltak a legfontosabbak életemben.

Hanem hogy mik, arról, a következő, utolsó fejezetben számolok be. Mégpedig úgy, hogy húsz-harminc-negyven évet ugrunk az időben, amikor vénségemre újraélhettem kamaszkori álmaimat.

*Edda: Torony