Mi vagyunk a rockerek – 10. rész: A lemez évek óta serceg, a dal mégis mélyen bennem él*

A punk természetesen Angliából származik, az 1970-es évek közepére a folyamatosan hanyatló Nyugaton hamar az uralkodó „könnyűzenei” irányzattá vált. A „természetesen” jelző nem véletlen, annak idején a szigetországnál alkalmasabb közeg aligha létezett a beágyazódásához. A kapitalizmus- és monarchia-ellenesség, az anarchia magasztalása olyan generációt „termelt ki” és tette az eszmét világszerte sokak szemében követendő példává, amely minden korábbi irányzatot levegőnek nézett a hagyományaira oly büszke királyságban.

Számos tanulmány magyarázza a punkmozgalom okait és kialakulását, az „ellenkultúra” eljövetelét és máig tartó utóéletét, ezek ismertetése azonban a magyarországi rocker-lét szempontjából – és az évtizedek távlatából – elhanyagolhatónak tűnik, annak ellenére, hogy volt egy rövid időszak, amikor bennünket is beszippantott. Főként, ami a külsőségeit illeti. A honi ifjúsági sajtó bő terjedelemben tárgyalta a nyugati fiatalok „ébredését”, amit – egyébként joggal – lázadásnak próbált feltüntetni, de oly módon, hogy a punkmozgalomban kétségkívül jelen lévő szélsőbalos eszménymorzsákat megpróbálta összegereblyézni a kommunista tábor „progresszív” törekvéseivel. A dolog azonban fordítva sült el: az itthoni fiatalok túlnyomó többségét nem érdekelte a politikai lózung – sok rálátásunk nem is nagyon volt a Vasfüggönytől nyugatra eső mozgásokra –, a lázadásból inkább csak a külsőségek fogtak meg bennünket. Biztosítótű és bőrnadrág – by Nagy Feró –, valamint a „már három akkordot ismerünk” elve, ami főként a garázs-zenekarokat hozta lázba.

Történt néhány próbálkozás a rock fősodrában is a zenei trend átvételére, de ezek a korszak gyakorlatának megfelelően minimum éveket késtek, és legtöbbjüknek amúgy sem sok közük volt a (nyugati) gyökerekhez. Az együttesek – brit példára – próbáltak polgárpukkasztó nevet választani (A Vágtázó Halottkémek például már 1975-76 táján), de a fáziskésés itt is tetten érhető. A szemléltetés kedvéért: a HétköznaPI CSAlódások 1990-ben alakult meg, a Rózsaszín Pitbull pedig még később, 1995-ben. Ugyancsak évtizedek teltek el, mire a punk és a skinhead – a szélsőbal és a szélsőjobb – elágazott; e téren inkább a szövegek tekintetében mondható markánsnak a különbség, a muzsikát illetően sokszor a zenekarok is keverték, keverik a műfajokat.

Összefoglalva: a punkzene a 70-es évek második felében nálunk koránt sem volt oly mértékben meghatározó, mint azt manapság sokan láttatni szeretnék. A kazettákon terjedő koncertfelvételek nem mozgatták meg a fantáziánkat, csörömpölésnek tűntek, érthetetlen szövegekkel. A Beatrice, amit sokan a műfaj legismertebb hazai képviselőjének tartanak, mind a zenét, mind a prozódiát tekintve átvett ugyan néhány elemet – a tagadás volt a leginkább szignifikáns (Tőled nem kell semmi, még a semmi sem kell) –, de az akkordokat továbbra is a jó öreg rock and roll uralta. És ez így pont megfelelt nekünk.

A „csöves korszak” vezérszála a rock maradt. Számunkra legfeljebb alig értelmezhető poént jelentett a Sex Pistols szövegeiben az „Isten óvja a királynőt és az ő fasiszta rezsimjét” vagy az „Anarchia az Egyesült Királyságban” gondolatisága; vállat vontunk, és továbbra is hallgattuk inkább, hogy „az aluljáróban kergette a sintér, kutyának nézték” (Beatrice), miközben néhány órára úgy érezhettük, valóban szabadon élünk. Számunkra akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a rendszer megváltozhat, a fantáziánk csupán addig merészkedett, hogy egyszer talán nekünk, vidéken is megadatik egy aluljáró.

A szociográfia néha unalmas, ezért csak röviden kategorizálnám, mit jelentett a „csövesség”. Voltak az igazi csövesek, akiket nem a zene sodort közénk, hanem a kilátástalannak tűnő helyzetük. Kirekesztettnek érezték magukat – családi háttér, sikertelenség, pénzhiány, állami gondozottság, összeférhetetlen természet, meg nem értés, bármi –, számukra jól jött a valamilyen közösséghez tartozás. Többnyire alkalmazkodtak is, viszont fékezhetetlenek voltak, ha úgy akarták. Nem laktak sehol, tényleg csöveztek, a meleget számukra a metrófeljáróból áradó langy fuvallat jelentette. Nem látszott rajtuk, hogy változtatni szeretnének az életükön, igazi farkaskölykökként viselkedtek – érdemes lenne megismerni későbbi sorsukat. Néhányukról tudom, merre vezetett az útjuk, szerencsére közelebbi ismerőseim élete nem siklott ki.

A következő csoportba mi, a „rocker-csövesek” tartoztunk. Volt munkahelyünk, ha olykor szabad akaratunkból csak időszakosan is, volt hol laknunk, kerestünk is havi egy-kétezer forintot. Bennünket nem a körülmények neveltek utcakölykökké, önszántunkból lettünk azokká. Jómagam a legmeredekebb pillanataimban is szerettem a saját ágyamban aludni, sose vonzott a vadromantika. Falamról még nem tűntek el a hősök*, fekhelyem fölött a vályogot kitapétáztam színes poszterekkel, a Képes Sportból kimentett Nyilasi Tibor- és Bálint László, na meg Ebedli Zoli-képekkel, az Ifjúsági Magazin középső dupla oldalából származó zenekari fotókkal. Ruházatom – amelyből a kényelmi szempontokat szem előtt tartva hiányzott a bőrnadrág, de a biztosítótű is – a kívülálló számára „extrém” lehetett, pedig mosás nélkül kétszer egymás után nem vettem volna fel ugyanazt a térdig érő inget. Bennünket a tagadás uralkodó filozófiája mellett a muzsika is összeforrasztott; mi vagyunk, akik lélekben azóta is megmaradtunk egykori önmagunknak, már ami az előzményeket illeti. És ha azt mondod, kezdj új életet, a válasz csak annyi, hogy kettő nem lehet*, énekelte Vikidál, ugyebár. A fene se tudja.

Léteztek továbbá „divatcsövesek” is, akik szűk szárú nadrágban, alföldi papucsban mentek az iskolába, de a Led Zeppelintől a Boney M-ig mindenevők voltak, vagyis a diszkó sem állt tőlük távol. A fazondömping, ami '67 körül elhozta a miniszoknyát, a 70-es évek elején a trapéznadrágot és a szilon inget, az évtized végére az említett cuccokba préselte őket. Igen, a lányokat is. Nem volt ezzel baj, legalább a merítés lehetősége is kitágult, ahogy a P. Mobil megfogalmazta: Tőlem lehet harisnyás úrinő vagy iskolás...

A tömegnek már akkoriban sem volt komolyan vehető alternatívája, legfeljebb mi erőlködtünk még pár esztendeig. Egész pontosan az 1980-as „Fekete bárányok” koncertig, amivel egycsapásra ugyanúgy lezárult a klasszikus csöves korszak, ahogy annak idején a hippiket is hazaküldte Woodstock. De addig, és azután is, akadt még néhány kő, amit elrúgtunk, s amerre gurult, arra mentünk tovább**. Legközelebb ezekkel folytatom.

* Idézetek a P. Mobil együttes Utolsó cigaretta című számából
** Edda: Minden sarkon álltam már