Selyp: levilágított múlt Sztálin-szoborral és más emlékekkel

A selypen élő Szigeti Tamás igazi cukorgyári dinasztiából származik. Mint a napokban a heol podcastban elmondta, dédnagyapja az 1890-es években ácsként részt vett az üzem építésében, a nagypapája főgépész volt, s értelmiségi szülei is egész életükben itt dolgoztak. Alighanem ő maga is a gyárból ment volna nyugdíjba, ha 1998-ban nem szűnik meg végleg a termelés; így is csaknem harminc évet „húzott le” a patinás egységben, de akkor még nem gondolta volna, hogy – szavaival – évtizedek múltán érzelmileg is mekkora hatással lesz rá egykori munkahelye.

Márpedig így történt, egyebek mellett annak is köszönhetően, hogy birtokába jutott egy gazdag fotógyűjtemény, amely a termelőegység és a köré épült kolónia hajdani életét dokumentálja, s a képekről megannyi, általa is megélt momentum köszön vissza. Nem beszélve a sok-sok ismerősről, akik közül sajnos sokan már eltávoztak…

– A gyárban az 1970-es évek eleje óta működött fotószakkör is, aminek nem voltam a tagja, mert akkoriban még nem érdekelt a téma – eleveníti fel az előzményeket annak kapcsán, hogy miként került hozzá a gyűjtemény. – Hét-nyolc lelkes amatőr készítette a képeket, s a negatívokat a gyár bezárása után Hernek István barátom – sajnos, ő sem lehet már közöttünk… – megmentette. Mintegy tizenöt éve kölcsönkértem az összeset, mert az egykori helyi zenekarról, az 1960-as évek végétől működő Mikróról, illetve futballcsapatunk, a Selypi Kinizsi régi játékosairól szerettem volna dokumentációt. A sors iróniája, hogy a Mikróról alig találtam pár kockát – az egyiken még én is rajta vagyok –, ellenben számos olyan felvétel került elő, amik ma igazi kincsnek számítanak.

Tamás jó ideig nem foglalkozott a számottevő mennyiség teljes feldolgozásával, ám miután nyugdíjas lett, maradt ideje a digitalizálásra is. Egy másik barátja, Molnár József „Molesz” sietett a segítségére, s készített számára egy levilágító berendezést, aminek eredményeként jó minőségben lehetett „előhívni” a képkockákat.

– Szinte minden anyag tekercseken volt, a papírképek egytől-egyig eltűntek – mondja. – Nem kis tétel, több száz film, javarészt harminchat kockásak, vagyis több ezer fotográfia. Nagy lendületet adott, amikor megalakult a „Selyp – a mi otthonunk” elnevezésű Facebook-csoport, ahová felhelyeztem szinte az összeset. Jelentős volt az érdeklődés, Japántól Amerikán át Ausztráliáig külföldről is jelezték az elszármazottak, hogy milyen jól tettem. A mai és az egykori selypiek is szívesen nosztalgiáznak, miképpen jómagam is, talán csak egyetlen ember volt, aki nemtetszését fejezte ki.

A képek nagy része ipari felhasználásra készült, de bőven akadnak köztük olyanok is, amik embereket, eseményeket mutatnak be: ünnepségeket, díjátadásokat, felvonulásokat, iskolai életet és sportrendezvényeket vagy éppen hétköznapi mozzanatokat.

Szigeti Tamás ma már sajnálja, hogy későn kezdett el fotózni, a 80-as években vásárolt először komolyabb apparátot. Nem tartja magát művésznek, elsősorban a dokumentálás érdekli; ha korábban kezdte volna, az ő felvételei is gyarapíthatnák a kollekciót.

Érdekesség, hogy noha Selypen pár ezer négyzetméteren belül a cukorgyár mellett több tradicionális üzem – így a cementgyár, a Zsófia-malom vagy a vörösmajori Csőszer – is működött, utóbbiakból egyelőre nem került elő hasonló gyűjtemény.

– Jó, ha 10-15 képet össze tudtam kunyerálni az említettekből – mondja Tamás. – Biztosan akad több is, például magánszemélyeknél, de tudomásom szerint fotószakkör csak a cukorgyárban működött. Persze, a gyűjtést érdemes folytatni, hátha ismét előkerülnek érdekességek.

Tamás a legbecsesebb relikviák közt tartja számon az egykor a kantin előtt álló Sztálin-szoborról készült fotókat. Sokat hallott az „alkotásról” de ő már nem láthatta, mert az 1950-es évek közepén ledöntötték, így gyermekként csak az egy ideig még megmaradt a talapzatán játszhatott.

– Nógrádi Béla barátom hívásának nagyon megörültem, amikor közölte, hogy neki van pár kockája a szoborról. Jelenleg szerintem ez a legérdekesebb darabja a gyűjteménynek, de sok egyébről is jó lenne még felvételeket kapni. Például a selyp strandról, ami annak idején nagyon népszerű volt a környéken, de már csak az idősebbek emlékezhetnek rá.

A selypihez hasonló gyűjtemény legközelebb Hatvanban található. Utóbbit a jelenleg Londonban élő Hatvani Gábor gondozza. Tamással szinte napi kapcsolatban állnak, megosztják egymással tapasztalataikat és a másik települést érintő képeket is.

– Nem csak másoknak, de nekem is örömet okoz, hogy ezzel foglalkozhatok – mondja végezetül. – Ilyen életkorban már mindenkin erőt vesz a nosztalgia, és én sem vagyok kivétel.