Koldus

Élénken emlékszem még, amikor életemben először kéregetővel találkoztam. Színházba mentünk a fővárosba az általános iskolával. Ott láttam először koldust. Középkorú férfi lehetett, de sokkal öregebbnek tűnt. Ráncaiba mélyen beleült a város pora, foghíjas szájával szólongatta a színházba igyekvő szép ruhás embereket, feléjük nyúlt, ők pedig a legmélyebb felháborodással fordultak el a másik irányba. A legtöbben észre sem akarták venni a szurtos semmirekellőt, pedig feltűnő jelenség volt. Aszott testén dagadó vitorlaként lobogtak szakadt ruhái az őszi szélben. 

Percekig bámultam, mire felfogtam, hogy mit akar és miért, előtte soha nem láttam olyan embert, akinek nem volt mit enni, nem volt hol lakni. Nem is értettem, hogy lehet ilyen helyzetbe jutni, de gondoltam, illene segíteni. Megdöbbentő volt látni, hogy senki nem szánja meg. Volt pár száz forintom, perecre kaptam anyámtól. Odamentem, odanyújtottam, megköszönte. Furcsa fáradt kék szemei voltak, nem lett különösebben vidám a tekintete az alamizsnától sem. 

Most, bő húsz évvel később már tudom, hogy koldus bárkiből bármikor lehet. Nem ritka, hogy az ismerőseim hó végén négy számjegyű összeget látnak a bankszámlájukon, egyszerűen nincs miből költeni, ismerem ezt én is. És még két évtized után is megdöbbentő látni, hogy ilyenkor az, aki tudna segíteni, milyen undorral fordítja el a fejét. Aki egy hete még jó ismerős volt, hirtelen szurtos, szakadt koldussá válik.