Most múlik

Elérnek még, de már nem kavarnak fel a percenként ömlő hírek. Együttérzek még minden szenvedővel, de már nem gondolom, hogy rajtam múlik, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Az elmúlás felé ballagva befelé figyelek. Egy álmatlan éjszaka után hálát adok azért, hogy felkel a nap és még láthatom, ahogy az októberi ködbe borult táj miként ölt formát, színeket. 

Örülök annak is, ha az első csípősebb hajnalon csendes morajjal jelzi a kazán, hogy résen van, s magától indul, hogy meleget adjon a hideg reggelen. A kis kandallót is megraktam már jó száraz fával, hogy akkor lobbanjon fel benne a tűz, amikor kihűlni készül minden körülöttünk. A kamrában befőttek, szörpök, gyógynövényes szirupok sorakoznak a hosszú télre készülve. Látszólag minden rendben van bennem és körülöttem, és mégis hiányzik a kincs, amiért valaha porig égtem. 

Ilyen tájban veszem elő féltve őrzött versesköteteimet és készítem az ágyam mellé őket, hogy elalvás előtt és ébredés után mindig a kezem ügyében legyen néhány ismerős, meghitt szó, rigmus. Októberi verseim közül a legkedvesebb Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal című költeménye. Mindig szerettem, de érteni, élni csak most kezdem igazán. Szerencsére a közösségi platformokon számos előadó tolmácsolta az elmúlt években a csodás sorokat. Elszavalják, eléneklik a nehezen szavakba önthetőt. A legjobb mégis magunkban végigolvasni a megsárgult lapokról. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)