HMCS

Az évtizedek távlatából visszatekintve nem merném teljes bizonyossággal eldönteni, hogy voltam-e valaha helyi menő csávó, azaz HMCS. Arra viszont jól emlékszem, hogy életem bizonyos szakaszában, nagyjából a kamaszkoromban, igencsak szerettem volna az lenni. 
Ennek érdekében a füllentésektől sem riadtam vissza, például a barátaimnak hódításaim tucatjairól számoltam be, hiszen a fantáziám már akkor is élénkebb volt, mint a kvalitásaim. Bevallom, sosem voltam az a jóképű pasi, aki körül azonnal összegyűltek a lányok, ha belépett valahová; kellett pár perc, hogy észrevegyenek, mivel én tudtam a leghangosabban büfögni, ha egyhuzamban lecsavartam egy üveg Kőbányait. 
Később ez elmúlt, nagyjából akkor, amikor a lányoknak már több kellett, mint hogy valamelyik HMCS oldalán tetszelegjenek. A társalgás lett az én igazi közegem, már amelyikben volt igény a márkás cuccokon túli szemfényvesztésre is. Végre jól éreztem magam, leszámítva a kilengéseket, hiszen a vakítást olykor azért még elnyomta az erekben tanyát verő térfogatszázalék. Ahogy teltek az évtizedek, egyre kevésbé foglalkoztatott a HMCS-vé válás kínzó kérdése. Mostanában is csak akkor jut eszembe a dolog, amikor meglátom az egykori vagányokat, s elgondolkodom, mi lett belőlük. Azt hiszem, nagy részük nem öregedett szépen. A varázst elkoptatta az idő, manapság már a parketten békésen táncolók között szétcsapni több mint bűn: ciki. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)