Kód

A minap valamit elnyomtam az okostelefonon. A feltartott hüvelykujjú, oké kézjel helyett sárga szívecskét küldtem valakinek. Majd’ fél napig tartott, mire rájöttem az eredeti állapot visszaállításának módjára. A most három és fél éves unokám viszont már kétévesen elkészítette az első szelfit magáról az eszközzel. Ma már ő veszi fel a telefont, ha hívjuk a szüleit videócseten. Sokan mondják, ma már az okoseszközökre kódolva születnek a gyerekek. Ilyenkor mindig eltöprengek, milyen hatással lesz ez a gyermekkorukra. Mert a felnőttkor, úgy hiszem, a gyermekkor minősége által is kódolt. 

Csak emlékfoszlányaim maradtak arról, mit csináltam három és fél évesen. Arra viszont határozottan emlékszem, imádtam hintázni, és közben énekelni. Órákig fújtam a hatvanas évek slágereit, például Poór Péter Fekete vonatát. Az unokám is, mint minden gyerek, rajong a hintázásért. A minap arra lettünk figyelmesek, hogy közben énekelni kezd. Vékony gyermekhangon szólt a Hinta, palinta, régi dunna kiskatona, ugorj a Tiszába, zsupsz! Összenevettünk vele, és máris a következő nótára gyújtott: Kicsi vagyok én, majd megnövök én... 
Végre elmúlt az aggodalmam. Jelen van nála is az ősi kód, ami alapján igazi gyerek lehet a gyermekkorában, és évezredek óta bevált élményekkel felvértezve jó esélye lesz majdan a tartalmas felnőtt évekre. Akkor már valóban tiszta haszon lesz az okoseszközök kódolt ismerete. 
 

Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock