Selypi varázslat: édenkert a romok között + fotók

Földi létem majd' 62 évében mindvégig Selypen éltem, leszámítva a katonaság másfél esztendejét. Tanúja lehettem a fényes időknek ugyanúgy, mint a jelennek, amikor minden nap egy lépéssel közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez: a hajdan volt ipartelepek teljes pusztulásához. Ami valaha szép és jó volt, mára enyészet, legalábbis, ami a hajdani gyárakat illeti.

A lakótelepek viszont megmaradtak. A környék sajátossága, hogy a kilométernyi kerítéseknek – igen, így, többes számban – köszönhetően az emberek a külvilág takarásában élnek. Persze, már a kerítések sem azok, amik voltak. Az idegen leginkább lyukakat lát a véget nem érő falakon. Hámló vakolatot, bomló salakot, hasonlókat.

A kerítések mögött néhány évtizede még volt tapintható élet is, gyerekzsivaj, közös nyársalások, művelt kiskertek répával, borsóval, karalábéval. Aztán minden megváltozott.

A lakásokat privatizálták, az ezekhez tartozó parcellákat a szokásjog mérte ki. Amíg a régi gyáriak ki nem haltak, akadt köztük, aki folytatta korábbi életét: túrta a kis földet, disznókat, csirkéket tenyésztett. A trágyaszag beszorult a falak közé, biztosítva a folytonosságot. Aztán ez is odalett. Az ólakat visszavette a természet, leginkább a fű és a gaz. Gazdáik igyekeztek rendben tartani, de utolérte őket az idő.

Jómagam is ilyen lakótelepen élek. Ott, ahol negyedszázada az ablakom alatt kolompolt a cukorgyár répamosógépe, ahol váltogatva hozta felénk a szél a maláta és a disznószar szagát. Rossz volt, de szép, mígnem magunkra maradtunk a kertjeinkkel és az emlékeinkkel.

Jó pár év eltelt, mire találkoztam a természettel. Elmúltam ötven éves, amikor egycsapásra elkezdett érdekelni a kert. Addig soha – lehetőleg messzire elkerültem. Két évtizede laktunk a mostani helyünkön, amikor megmutatták, melyik a mi parcellánk. Korábban a feleségem levágta benne a füvet, és ennyi.

Hirtelen ötlet volt, amikor gondolkodni kezdtem, mit is lehetne csinálni egy volt cukorgyári lakótelepi, zsebkendőnyi, alig kétszáz négyzetméteres területen. Aztán belefogtam.

„– Ezt a királyságot a semmiből teremtettem. Mikor nekikezdtem, itt csak mocsár volt. Mondta is a többi király: bolond épít ide várat. De mégis felépítettem, hogy megmutassam nekik. De elnyelte a mocsár. Tehát építettem egy újat. Az is elsüllyedt. Építettem egy harmadikat. Az leégett, összedőlt, és aztán süllyedt el. De a negyedik megmaradt. És ez lesz a tiéd, fiam.”

Emlékeztek az idézett mondatokra a Gyalog-galoppból...? Mindig ez jut eszembe, amikor a cementgyár romjai, a cukorgyár maradványai között, a járhatatlan út mellett hazafelé baktatok. A kerítés majdnem bedől, a járda olyan, amilyen. A kívülálló nem is gondolná, hogy errefelé emberek is élnek, hiszen csak azbeszthalálról, bűzről és életveszélyes csatornafedelekről hall.

Pedig, ha a kapunkon belépne, megláthatná, hogy létezik egy, a romok és patkányfészkek közé ékelődött másik világ. A mi saját világocskánk, amolyan selypi varázslat. Bennünket ide köt minden, ez a sorsunk, ebből próbáljuk kihozni a legtöbbet. Aztán alighanem kihalunk, hiszen utódaink bolondok lennének itt maradni. Sokáig azt gondoltam, hogy hátha, de ma már nagyon is megérteném őket, ha máshol keresnék a boldogságot. Valószínűleg több esélyük lenne.

Ha elhagyom a roskatag kerítést, a járhatatlan utat, nem gondolok a romokra, amik körülvesznek. Mert jó hazaérni. Mert mi, vének, itt maradunk. Csináljuk, amíg bírjuk. Este – vagy délelőtt, délután, éjjel, reggel, ahogy a kedvünk tartja – jóleső érzéssel isszuk meg sörünket. Gyönyörködünk az alkotásunkban. A szomszédok hasonlóképpen gondolják, biztos vagyok benne, hogy egészen addig, amíg erejük engedi. Vagyis nemcsak az én kertem szép, hanem az övék is.

Nem szeretném sokáig rágni a gittet – már megtettem –, így a továbbiakban rövid leszek. A kis tavacskával kezdődött, amit a fiammal ástunk ki a feleségem ötvenedik születésnapjára. Aztán rákaptunk az ízére, egyik virág követte a másikat, egyik műtárgy a következőt. A növények – amelyekből már legalább százféle van – Csilla, a feleségem gondos munkája révén pompáznak, én inkább másra koncentrálok. Kerekes kút, hinta, kiülő, járda és hasonlók. És újabban egy kis játszótér is. Ötletekben nincs hiány, az anyagiakat pedig apránként megoldjuk. Talán a képek önmagukért beszélnek.

Végül annyit még hozzátennék: van egy hátsó kertünk is, messze a külvilágtól. Amint pár éve a Heves Megyei Hírlapban megírtam, az itteni séták szomorúvá tesznek, mégis mindig arrafelé visz a lábunk. Fura kert ez. Valaha nem is kert lehetett, hanem a cukorgyár hátsó udvara, amit kisajátított az ipartól a szükség. Annak idején krumpligumók híztak benne, esetleg sárgarépa és borsó, netán babbal, káposztával is megpróbálkozott az élelmes elme. Később, miként a gyárat, visszavette a magának a gyom. Ebből próbáltunk újból kultúrát faragni machetével, s amikor már reménytelennek tűnt, legalább kiegyenesítettük – a szemnek örömére.

A kis parcella az elmúlt években már elkezdte a törlesztést. Bokrai hajtásnak indultak, tujái híznak, császárfája az egek felé tör. Ám nyaranta a mélyárnyékot még a régből átmentett ágak-bogak adják. Csöppet sem nemes fajták, de szívósak. Hiába tépi borostyán az irhájukat, soha nem adják fel. Rejtekükben két halom búvik. Amikor a mécseseket meggyújtjuk, mindig eszembe jutnak azok a pár évvel ezelőtti telek, amikor szikrázott a csákány, hogy a két parányi kutyalélek otthonra leljen.