Kavics

Füllentenék, ha azt állítanám, hogy a reál tantárgyak gyermekkoromtól a kedvenceim voltak. Nem voltak azok sem gyermekkoromban, sem később, még ma is meg kell pihennem, mielőtt nekirugaszkodnék két négyjegyű szám összeszorzásának. Egész biztos nem megyek a Zagyvának, ha nem sikerül; kármentés gyanánt legfeljebb előveszem a telefont, és volt gond, nincs gond. 

A betűkkel más volt a helyzet, legalábbis a latin betűkkel, hiszen a cirill írásjelekkel sosem boldogultam. Nem azért tartottam magamtól távol ezeket, mert így próbáltam meg elszabotálni az ideiglenes negyvenévnyi megszállást, netán mert már felső tagozatosként belülről bomlasztottam volna a rendszert, hanem azért, mert nem volt érzékem Gogol és Jeszenyin nyelvéhez. Előfordul, hogy valaki szelektív érdeklődéssel viszonyul a világhoz, aki nem hiszi, járjon utána. 

Anyanyelvem viszont eszmélésem óta megannyi csodával ajándékozott meg. Voltak ugyan szavak, amik megzavartak, de mindig össze tudtam foglalni a mondandómat, aztán vagy kisült belőle valami, vagy nem. Olykor persze előfordult, hogy nem találtam logikus magyarázatot a hangzók sorrendjére. Ilyen kifejezés volt például a „kavics”, amire – mint Radnóti – az iskolából hazafelé tartva ráléptem, és kibicsaklott a lábam. Ennek már majd hatvan éve, de hiába csócsálom, máig nem értem, miért zakatol most újfent a fejemben. K. A. V. I. C. S. Lehet, hogy megöregedtem…?