A megható és kalandos emlékútról mesélt az elhunyt gyöngyösi hegymászó apja

Az utóbbi hetekben többször is foglalkozott portálunk azzal az évfordulóval, hogy tíz éve annak, amikor Kiss Péter gyöngyösi hegymászó és Erőss Zsolt a Nepál és India határán található 8586 méter magas Kancsendzönga meghódítása után, ereszkedés közben életét vesztette. Számos írásunkban beszámoltunk annak az expedíciónak részleteiről, amely során idén áprilisban Kiss Péter hegymászó édesapja és a testvére, Attila elzarándokoltak a hegyóriás mintegy 5500 méter magasságban lévő alaptáborába ugyanazon az útvonalon, amelyen egykor a szerencsétlenül jártak haladtak. Idősebb Kiss Péter az út során szerzett élményeit, az átélt érzéseit is megosztotta velünk.

– Az utunk végén pár perces helikopterút után értünk fel az alaptáborba, amely a hatalmas hegy oldalában egy kis pöttynek tűnt föntről. A leszállóhely épp csak akkora volt, hogy a gép talpa elfért rajta. De nem volt félelemérzetem, nagyon ügyes pilóták repülnek a Himalájában. Kiszállás után a helikopter azonnal vissza is fordult, hordta fel a hegymászókat és a felszerelésüket. Mire elhalt a gép zaja, a rotor felkavarta friss hó is elült. Úgy éreztem, mintha kikapcsoltak volna körülöttem mindent. Teljes csend honolt. Olyan gyönyörű volt az idő, annyira tiszta az égbolt, úgy csillogott a hó, hogy biztos voltam benne: ezt Péter és Zsolt intézte számunkra. Egy teljesen más lelkiállapotba kerültem. Nagyon hosszú idő telt el az emléktúra szervezésének kezdetétől, és ekkor szembesültem azzal, hogy a célnál vagyunk. Megérkeztünk. Sikerült! Nekem ez olyan volt, mint egy hegymászónak a csúcs meghódítása. Csodálatos pillanat volt. Attila fiammal megemlékeztünk Péterről és Zsoltról, megkoszorúztuk az egyik sziklára erősített emléktáblájukat, magyar és székely zászlót helyeztünk el ott. A szikla üregébe rejtettük a két kisunokám küldeményét, egy borítékot. Nem tudom mi volt benne, talán rajz vagy levél, a gyerekek azt mondták, nem nyissuk ki, csak hozzuk el ide. Úgy tettünk, ahogy kérték – emlékezett vissza idősebb Kiss Péter.

A gyöngyösi férfi elmesélte, hogy az alaptáborból látszik a Kancsendzönga csúcsának legfelső, jó 800 méterre. Mint mondta, különös látvány, amikor egy-egy érkező felhő mintha kis időre megakadna a hegy csúcsában, mielőtt tovább úszik az égen. Látszott a csúcs azon magassági pontja is, ahol a fia nyugszik, megközelíthetetlenül. Mélyen a gondolataiba merült a helikopter érkezéséig, tette hozzá. 

– Teljesen megkönnyebbülten indultunk vissza. Sok feszültség volt addig bennünk, az oldódott fel. Az alaptáborba jutásig minden bizonytalan volt, nem tudtuk, sikerül-e. Tapasztalnunk kellett, hogy semmi nem úgy történik, ahogy megtervezi az ember. Az időjárás, s az azt ismerő helybéliek mondták ki mindig a döntő szót arról, hogyan tovább. Nekünk ott már sok nem beleszólásunk volt a dolgokba. A terepjárón, majd gyalog megtett hosszú út után napokat kellett eltöltenünk a 3800 méter magasan található bázison, hogy helikopter vigyen fel az alaptáborba. Oda egy jeges, meredek gleccseren kellett volna felmenni, ami nagyon veszélyes lett volna a számunkra, hiszen nem vagyunk felkészült hegymászók. Itt az időjárás már sokszor megtréfált bennünket. Reggel általában gyönyörű idő volt. Csodálatos látványt nyújtott a közeli, jó 5000 méteres hegy. Amikor éjjel havazott, a hegy is kifehéredett, aztán a napsütéstől elolvadt a hó rajta. Mindig más színe volt. Kora délutánra rendszeresen elromlott az idő. Hol hó esett, hol jég, hol a szél fújt. Este jött a mennydörgés is. A dörgés a Himalájában gyakran 15-20 másodpercig is ide-oda csapódik a hegyoldalak között. Aki itthon megijed tőle, az ott a hegyről is könnyen leszalad. Ezt esténként meg kellett szokni. Elaludni se volt túl egyszerű emiatt. Hat éjszakát aludtunk sátorban. És persze, a magasság miatt ott már kevesebb a levegőben az oxigén. Túráztunk, hogy teljen az idő, de nem volt szabad sietni, mert rögtön zihálni kezdtünk – részletezte idősebb Kiss Péter.

A visszaúton szintén akadt egy előre nem tervezett állomás. Kiss Péter édesapja elmondta, hogy az alaptáborból őket szállító helikopter, kvázi ad hoc jelleggel, Luklában rakta ki őket.

– Erről a településről tudni kell, hogy egy hegy oldalában van, repterét a világ legveszélyesebbjeként tartják számon. Mindössze 520 méter hosszú és 20 méter széles a kifutópályája, ami valójában egy 12 százalékos a lejtő, és egy vészjósló szakadékba torkollik. Csak 20-25 személyes kisrepülőket meg helikoptereket fogad. Mégis nagy a forgalma, mert akik a Mount Everestre tartanak, itt szállnak le, a reptér előtt ott sorakoznak a serpák a teherhordó állataikkal, a jakokkal. Ebből sejthető, hogy nem hétköznapi dolog egy felszállás sem. A kifutópálya legtetején irányba állt a pilóta a géppel, befékezte azt, és "padlógázzal" felpörgette a motorokat. Amikor a rázkódástól már úgy éreztük, hogy szétesik alattunk a gép, akkor elstartolt. Én kamerával felvettem az ablakból az egész manővert, és egyre vártam, hogy a pilóta elemelje végre a földről a gépet, mert vészesen közeledett a szakadék. Végül, nem tudom, hogy szálltunk fel, mert a szokásos elemelkedést nem éreztem. Valószínűséggel "ráengedte" a szakadékra, és ott aztán már emelkedett a gép – magyarázta idősebb Kiss Péter. 

Mint mondta, Nepál fővárosába visszaérni nagy megkönnyebbülés volt számukra. A szállodában meleg víz, angol vécé, puha ágy fogadta őket – ezekben 10-12 nap után volt újra részük. Katmandu zsúfolt város szűk utcákkal, rossz utakkal, kaotikus közlekedéssel és hihetetlenül poros levegővel, de a nepáli emberek kedvesek, részletezte.

– Az ott élők mosolyognak, elfogadják az életet, ahogy az van – jelentette ki idősebb Kiss Péter. – Láthatóan nem hajtanak nagy vagyonra. A mindennapi életfeltételek biztosítása a fontos. A helikopterből például itt is, ott is kis házakat láttunk a hegyek oldalaiban. Előfordul, hogy a legközelebbi út félnapi járásra van az épülettől. Az ott élők nagyban önellátóak, annyit dolgoznak, ami az létfenntartáshoz kell. A többi  időben üldögélnek, beszélgetnek, isszák a tongbát, a különleges, forró sörszerű italt, teáznak, kártyáznak. Élik a mindennapjaikat a jó levegőn, gyönyörű kilátással apró házaik teraszáról. Olyan érzésem volt, amikor mindezt láttam, hogy a hegyek között élőket az se izgatná fel nagyon, ha kitörne egy világháború, már ha egyáltalán tudomást szereznének róla. Ez egy teljesen más világ, és sok mindent kaptam tőle. Úgy gondolom, egy ilyen világot mindenkinek látnia kellene egyszer. Talán akkor nemcsak az lenne a fejekben, amit itthon tapasztalunk. Másképp gondolkodnánk. Látnánk, hogy egészen másképp is élni. És nem biztos, hogy az az élet rosszabb, csak más.