15°
12°
Nem sütött a nap, mégis, mintha valahonnan fény szűrődött volna be az utastérbe.

Ismerős az a gyomortájéki szorongás, amikor a buszra felszáll egy karszalagos ellenőrpár? Nem sokat blicceltem életemben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha. Volt idő, amikor kenyérre jobban kellett a pénz, mint eljutni A-ból B-be. Szégyellem, de megtörtént.

Évtizedek óta bérlettel utazom, rajta feltüntetve minden adatot, amivel azonosítható vagyok, nincs tehát félnivalóm. Azaz mégis. Kitörölhetetlen, nyomasztó emlékként maradt meg bennem, amikor nemrég valakit rajta csíptek az érvénytelen utazáson. Tudtam, a jegyvizsgálók a dolgukat végzik, ám amikor felemelték a hangjukat és porig alázták az utast – úgy, hogy mindenki ­hallja –, rosszul érintett. A rajtakapott – lehet az pénztelen ­diák, feledékeny felnőtt – én is lehettem volna.

Ezért valóságos csodaként éltem meg, amikor a minap két fiatal nő szállt fel mosolyogva a járatra. Menetjegyeket, bérleteket kértek előkészítésre, időt hagyva a keresgélésre. Derűsen, minden utasnak nagyot köszönve vették el a papírokat, győződtek meg azok hitelességéről. Így is találtak olyan embert, aki fennakadt a szűrőn, de a szabálytalanságot nem követte megszégyenítő, verbális megtorlás, csak kedves felvilágosítás a hiánypótlásra. Figyeltem az utasokat. Senki nem sütötte le a fejét szégyenében, nem bámult zavartan ki az ablakon.

Címkék

Hozzászólások